A Lili Szente-Varga felhasználó összes verse >>>
Én és a Magány
Fura lány voltam mindig, mint hajnalban a köd,
a nevetésem túl hangos volt, túl mély, túl bő.
Gyermekjátékok közt is valahogy felnővök,
de mások szerint már régen fel kellett volna nőnöm.
Én gyűjtöttem álmokat, színes kavicsokat,
ők megvetést gyűjtöttek, ízeket, arcokat.
Nem értették bennem a lányt, se a vihart,
csak néztek, \"Ez mi? Ez más.\" - és már jött a harag.
Nem voltam soha se szép, se szőke királylány,
inkább csapzott bolond - ezt mondták utánam.
Nevettem túl sokat, hangosan, mélyen,
tekintetük vágott, mint penge az éjben.
Testem nem szabvány, kövér és torz alkat,
s gyomromban a szégyen: örökös harag.
Csendesen nőttem ki mások világából,
mint vak szirom, mit kitéptek a virágból
A barátok? Hah, olyanok voltak mint por,
lehullottak rám halkan, s eltűntek mint folt.
Volt, ki ölelt, de a tőr már kezében volt,
s én hittem benne, míg a vérem emlékké folyt.
Kibeszéltek, leköptek, hazug címkéket kaptam,
és szétterjedt nevemen a suttogás mocska.
\"Kurva\", \"őrölt\", \"gáz\" - ennyi maradt utánuk,
s nevetésem már nem repül, csak hull alájuk.
Három típus létezik: barát, közöny, gyűlölet,
az első csak nevet, de fájdalmam nem értheted.
Ha programra megy, más lesz az első,
én csak háttérzaj vagyok, halk és törhető.
Nem vagyok titok, se kincs, csak egy második,
aki mindig ráér, ki sötétben lakik.
Nem számítok úgy, ahogy számítani szeretnék,
csak árnyék vagyok, csendben, kit elfelednék.
A második típus: a nagy semmi népe,
ők nem bántanak, de nem is értenek.
Furcsának gondolnak, de túl halk vagyok,
hogy megérintsed az, mitől e szív dobog.
Átlátszónak lenni fájdalmasabb néha,
mint az ütés, ami az igazgatóiban mindig téma.
Én meg csak létezem nekik, mint egy pad a téren,
amit néha használnak, de sosem néznek.
A harmadik: az utálat seregének szava,
volt barátból lett ellenség, jéggé vált szalma.
Ők tudják a nevem, de nem annak hordják,
gúnyos szavakat, mint a pénzt úgy szórják.
Nevemre köpnek, hajamra röhögnek,
ha begöndörítem, az a baj, ha nem, még inkább köröznek.
A testem, a sminkem, a léptem, a hangom,
mindenért ítélnek, s én csendben nyelem vissza a lángot.
Nem tudok elég jól lenni, sose voltam elég,
a szégyen, mint második bőr, rám nőtt rég.
Akik fontosak voltak, eltűntek sorban,
mint tűnt emlékek, melyek suhannak a holnapba.
Én emlékeztem, nekik csak emlék voltam,
egy elfelejtett mondat, amire nem gondolnak vissza.
A szívem mindig túlságosan adni akart,
de ők csak mentek tovább, míg új szívre találnak.
És unom már, hogy mindig állok messze távolon,
mint jegy nélküli utas egy rohanó vonaton.
Egy hívás, egy mosoly, de nincs erőm,
és a válasz mindig az \"most nincs rád időm\".
Barátnőimnek nem vagyok elég szórakoztató,
fiúknál meg csak egy nevetséges bohóc.
Legjobban az fáj, hogy a top háromba se,
de még a top ötbe se kerültem be sohasem.
Beérném én kevesebbel is, csak egyszer,
legyek valakinek napfény, ne csak este.
De én vagyok a vészforgatókönyv sora,
ha nem jön más, hát \"jó lesz ez a csoda\".
És én már nem akarok több próbát,
mert minden remény végül sírva karol át.
Azt kérdem magamtól minden nap végén:
minek a zaj, ha a magány mellém lép.
Mert a magány nem kérdez, nem vitázik,
nem szól rám, hogy a nevetésem túl nagy rikácsi.
Nem nézi a sminkem, se a hajamat,
nem mondja soha: \"Ez túl sok\" vagy \"túl szakadt\".
Ő nem mondja, hogy más legyek, szebb, jobb,
csak leül mellém, és azt mondja \"így vagy jó\".
A magány legalább nem hagy el soha,
nem hazudja azt, hogy én vagyok a csoda.
Néha vágyom még egy ölelésre,
de az emlék is fáj, ahogy hozzám érnek.
Olyan sok kezet fogtam már reménnyel,
amit visszakaptam dühös keménységgel.
Oly sok szívhez szóltam, őszintén, tisztán,
de csak visszhang jött, vagy némaság, mint sziklán.
Most már csak ülök a csend ölében,
s remény helyett hallgatok, békén, sötétben.
Az iskola folyosói ismerik sarkam neszét,
de nem zengi vissza nevem büszke dicséretét.
A hangom száll, akár egy furcsa, régi nász,
de nem azt mondják \"különleges\", hanem \"furcsa, más\".
Inkább: \"ez gáz\", \"ez sok\", \"ez minek él?\",
és én próbálok élni, de minden lélegzet nehéz.
A tantermek hidegek, nem a falak miatt,
hanem mert nincs oly dicséret, amely igazán rám tapad.
A naplóim tele vannak néma könyörgéssel,
de soha senki sem olvasta el őket.
Minden bejegyzés egy kis sírkő bennem,
egy emlék arról, mit túl sokáig reméltem.
A sorok közt ott vagyok én is,
igazság szelíd, sorokba zárt sír.
Csak a papír volt hajlandó visszaölelni,
ő sosem félt tőlem, ha kezdtem szétesni.
Szerettem volna valakit, aki nem fél,
aki mellett nem lennék seb és vér.
De mindenki csak a felszínt kereste,
a fényt kívánta, sötét szívem melegét nem.
Pedig ott lenn gyémántok születnek,
de oda csak kevesen mennek le, észrevétlen.
Elmerülök csendben, ahol a mélység rejteget,
s a világ csak a víz felszínét csókolja meg.
Tudod, az is fáj, hogy már nem is fáj,
csak belesüppedek, hogy nem kellek már.
Mint egy bútor, mit sarokba toltak,
amit elfelednek, és lassan elnyel a pornap.
Én is porosodok, egy szobában ülve,
a magánnyal csenden, minden este fűtve.
Ő kérdez, én válaszolok - hangtalan beszéd,
mégis ő az egyetlen, ki sosem köt belém.
Kellettem volna valakinek, de nem így,
csak ha simulok, ha nem vagyok ilyen nyers ív.
De én nem vagyok gipszből, se viaszból,
hanem hibákból, hangokból és haragból.
Nem vagyok reklám, se tökéletes kép,
hanem egy vers vagyok, amit nem mindenki ért.
Ezért nem marad senki, csak sorok,
és a papírlap, mi meghallgat, ha zokogok.
Mert én sírok néha, csak csendben nagyon,
és kívülről csak azt látják: \"ma is mosolygott.\"
Pedig belül egy-egy nap hal meg bennem,
mint láng, amit elfújt a szél hirtelen.
De már nem gyújtok újat, nem remélek,
csak ülök a sötétben, kezem az ölemben.
És várom, hogy a világ végre kimondja:
\"Nem kell, hogy más légy - így is értékes vagy.\"
De a világ nem mond ilyet. A világ gyors,
átgázol, túlkiabál, nevetve tapsol.
És és nem vagyok hangosabb nála,
csak mélyebb, és az nem kell senkinek soha.
Mert a mély ijesztő, az igaz félelmetes,
a felszín szebb, a sekély víz könnyebb.
Így maradok egyedül, a mélység királynője,
aki nem ragyog, mégis hű az igaz véghez.
És ha egyszer eltűnők, nem lesz nagy zaj,
csak egy halk nesz marad, s üres pad a tág völgyraj.
Talán majd valaki kérdi: \"mi volt vele?\"
És csak annyi lesz: \"egy lélek, ki a helyét nem lelte\".
De én addigra már messze járok,
egy olyan helyen, hol békében álmodozom.
Ott nevetek újra, hangosan, fényesen,
s gyerekjátékok közt újra teljesen létezem.
Mert én és a magány, mi összetartozunk,
ő nem félt, nem hagyott, kezén fogva elfutunk.
Ő volt az egyetlen, ki nem hazudott,
ki halkan szeretett, míg mindenki távol maradott.
Én vagyok a fura lány, és nem is bánom,
mert ez az én valóságom, álmom.
És ha senki nem tart meg, majd tartom én magam,
mert az, ki egyedül él túl, az igazán szabad.
