A Sila Barya felhasználó összes verse >>>
Elvágyódás
A magány végtelen árnya,
egy galambpár szállt a faágra.
Gondolatom messze repül,
nem kívánom, ami feszít belül.
Vidáman a semmibe veszve,
búttól s gondtól nem szenvedve,
repülnék a semmibe, a hullámok felett,
hol a csend ölel, s szabadon lebeghetek.
Csak a kék ég, a víz csillogó tükre,
a nap simogató, arany fénye -
ott lennék végre szabad, ott lennék én,
messze a zajtól, a világ végén.
Szívemben könnyű, nyugalmas csend,
hol a lélek végre nem fél, s nem reszket.
Ott találnék békét, puha nyugalmat,
ahol a világ már nem kér, csak hallgat.
