A Vócsa-Nagy Dániel felhasználó összes verse >>>
Csendre vágyom
A csend, ami tényleg a nagy vágyam,
a boldogságban és magányban,
mégis éppúgy vonz, ahogy eltaszít.
Szeretném a csendet, mert nem az,
ami ösztönöz, vagy a földtől elemel.
A csend olykor megállítaná az életem.
A felkavart porban újra lélegezhetnék...
A lélegzetet ugyanúgy vágyom, ahogy a csendet,
s lehetséges, hogy a gondolatokból emelkedjek..(?)
Lehetséges, mégis nagy lenne az ára.
Minden akaratomnak ott maradna a kor,
a lélegzet után pedig elülne a por is.
A gondolatok helyett létezne egy tér,
a térben lenne tiszta levegő és akarat,
hogy tisztán élhessek és láthassak mindent.
Csak azért kellene akarnom, hogy lássak.
Csak azért kellene élnem, hogy lélegezzek.
S ha mindez túl sok lenne, akkor megnyugodnék,
mert tudatában lennék annak, hogy
bár sok mindez, ennél fontosabb, hogy elég.
Minden bizonnyal nem küzdenék többért.
Nem feszíteném meg a testemet azért,
hogy többet lássak, vagy több levegőhöz jussak.
Látnám, hogy akartam...: azt, ami kiemel.
Eleget lélegeztem, hogy tiszta legyen az életem...
A pillanatot fognám meg azért, hogy
belezárjam a lehetetlent és az értelmetlent,
és a változások minden feleslegét.
Csendben lennék, csendes lennék.
Boldog lennék és magányos, vonzanék és taszítanék.
Ahogy érdemes: ösztönözve lennék. Magasra emelkedve,
csendesen állítanám meg az életem; egy pillanatra.
Örökre választom ezt a pillanatot, mert tudom,
hogy minden embernek ebben van a sorsa!
