A Vócsa-Nagy Dániel felhasználó összes verse >>>
Kedves Vikim…
Késve érkeztem, a víztükör fénye mellett.
Szótlan utamon sárga lángok mélye kellett.
A lángok mélyén villantál fel, a szeretet méhén.
A pillanatból nőttél ki, te magad a szeretet lévén.
Megálmodtam hát a jövőmet, mint kisgyerek.
Felébredtem aznap, hogy téged megismerjelek.
Kettőt léptél, s bátor voltál e kies világban.
Mennyben járó lábadban az erő máig hibátlan.
Szilárdan állnak a hegyek apró házad körül.
Örök életednek az életben minden élet örül.
Minden lélek ajtódon kopogtat, hogy szíved kitárd.
Áldd meg a napot, mikor hangom érted kiált.
Ha érted nyúlnak karjaim, tested szíve rám vár.
Karjaidnak ölén szél és jég sem bánt már.
Kezed oázisból merít, inni ad szomjamban.
Szavad hallom, a számomra már halk morajban.
Nő vagy. Erő, lágyság, fény és gyönyörű.
Kincs vagy a világnak, édes gyémántköszörű.
Felkérlek egy táncra. Táncold el velem a világ dalát.
Perdülj velem minden évben, míg lábam földdel barát.
Segíts ma rajtam, hogy rajtad holnap segíthessek.
Ha szél fúj, hajónkra vitorlát feszíthessek.
Befoghassam a szelet, hogy téged simogasson.
Hogy megérintsen a Föld, a létben elringasson.
Késve érkeztem, de pillanatunk sohasem késik.
Szavunkat a feledés lajstromába arannyal vésik.
Évek fognak múlni, felettünk az idő ugyanúgy eljár.
De lelkünk mondókája lelkünkben örökre megvár.
Hangok vagyunk, léptek és koszorús nyomok.
Leperdül szobrunkról a gyöngy, s a fényes homok.
Korántsem érzünk vihart, tágas tengerek színén.
Minket ringat forgó bölcső, nyugalomban hívén.
Hullám-hitünk közös a múltban, s távoli jövőkben.
Egyet láttunk, s egyet látunk törekvő kettőnkben.
Apró házaink leomlanak, hogy egy nagy házunk legyen.
Kegyekkel áldott, hegyek között is legmagasabb hegyen.
Csukott szemeinkkel, nem-halló fülünkkel és néma szánkkal,
Szabadokként a rabságban; egyek vagyunk, egyetlen lánccal.
