A Vócsa-Nagy Dániel felhasználó összes verse >>>
Fájdalomból született erő (2.)
Hibás vagyok mindazért, ami fájni fog,
Hibás volt minden ember, s minden ok.
Legyen szép és tiszta az erdők mélye,
Értse meg sorsát minden ember végre!
Rejlik-e kérdés a lélekben és a tudatban,
Van-e bármi fedve bennem, és a múltamban?
Szépség, és hirtelen emelt fagyos töltés...
Fáj-e valaha embernek a teher és a döntés?
Vajon miért nem én döntöm el a kérdést?
Fájjon nekem talányként a kételkedő kérdés!
Ma lent, holnap fent kétkedek a térben,
Hallgatom mesék moraját elsüllyedt létben.
Lebukom a dallam táncára járván,
Mint régen tettem, inogva és gyáván.
Ez legyen az ír és legyen szer a bajra,
Ne tévessz meg engem, magamra hagyva!
Kínos, mint kíntalan a lerendezett hagyaték,
Odalent ébred tudatra a lerágott maradék.
Húsból nőtt, s nőtt méretére az a hús,
Melynek ágyából kelt útjára a gonosz és a bús.
Ragadozó ragad magával, karmaiba fonva,
Fennkölt léterő született, karjaiba halva.
Ez nem magány, ez nem elfeledett út,
Kérdésekből válaszként született kút…
Merítek belőle, annak tiszteletére és okán,
Hogy mély bú nem lehet fájdalom csupán.
Lehet sugár és lehet nap is egyben,
Leráznak magukról istenek a kegyben.
Felül lehet ezen erőből a fájdalom,
Erő lehet a fájdalomnak mért oltalom.
Szülessen meg kényelemből a fájdalom,
Üvöltsön és ordítson szélbe lépő hajadon,
Legyen semmi, ki senkit nem tisztel!
