A Vócsa-Nagy Dániel felhasználó összes verse >>>
Szétszakítva és szétszakadva
Hagyj és menj! Nem akarlak látni a házamban.
Csak békét kérek, letettem énem a hazámban.
Ellene mentem az iránynak, nem csak magamért.
Megfogtam a legegyszerűbbet, léptem a fajért.
Egyet előre és egyet hátra, a biztonságért tettem.
A megfontolt jövőnek ezerszer megengedtem.
Engedményt nem adott senki, csak értem cserébe.
Az sem számított, ki kísért a pokol vermébe.
A gödör mélyéből húztam fel a szavakat, hiába.
Évente híztam az elvárásnak, hulljon a kasszába.
Megmásított az idő, egyetlen perce alatt.
Feltépett a perc minden sebet, neki nem feladat.
Félretettem a félelmet, hogy utat mutassak.
Elrejtett az idő évente, hogy az égbe juthassak.
Lemorzsolt a torzsáról minden egyes szemet.
Felszentelt egy embert a soknak, ez csak ember lehet.
Emlékből nem építettem felesleget soha.
Elfelejtettem mégis, fájdalom mindennek az oka.
Szentként és felkentként állt sorba az ész.
Ezerben ezerszer osztotta magát a félsz.
Ebből léptem be a reggelbe, a mai napba.
Érzést és hanyagságot a porba hullajtva.
Feketének láttam az eget, mert felhőket kértem.
Csorba esett hitemben, ha a felhőkben hittem.
Vagy csak reméltem, és nem kívántam színeket soha.
Talán csak ez volt a hitem létének oka.
Talán hiba volt az, hogy túl erősen hittem.
A képzelgést magammal csak magamnak vittem.
Tavakban halaknak mesét senki ne meséljen!
Egyezzünk meg erről, temessük el a mesét mélyen!
Nem azért akarok süket lenni, mert túl hangos a világ.
A testemből akarom kiűzni a zajnak minden faját.
Vakon és némán szeretnék ülni a jelen asztalához.
Hogy minden eszközzel hozzáférjek a sarlatánhoz.
Fedjen fel engem is a valóság, ne hazudhassak újra!
Csak magamban esküdhessek fel a szomorú múltra!
Essen felém a zivatarban az eső minden cseppje!
Változzon meg a helyeslés, és annak minden heppje!
S mikor már a változáshoz is túl késő lenne,
Ne dagadjon tovább az erősek fényes melle!
Egy szívként essen, és maradjon meg élet benne.
Ne szakadjon szét a világ, és az ember ékes lelke.
