A Vócsa-Nagy Dániel felhasználó összes verse >>>
Az első (2.)
Aludtál mélyen valaha, kedves rokonom?
Lett kevesebb a ránc leláncolt homlokodon?
Úgy hiszem, tudom a helyes választ bajodra;
Nem figyeltél méltán a hullámzó zajokra.
Mert szabad lennél te is, mint öntelt szakadár,
Hullámok közt élnél, mint szárny nélkül a madár.
Nem fájna az sem, hogy völgyről völgyre élsz,
S hogy nem látsz hegyet, ha minden csúcsot felélsz.
Megreked benned a legfinomabb pornak szeme,
Gépednek fáradt olaj lesz hűsítő szele.
Szenvednéd a mélyre bújt bánat üdítő jelenét,
S megérnéd a jövő minden ábrándos elemét.
Most keressünk együtt módot és megoldást,
S rejtsünk el válaszunkban minden feloldást!
Lépjünk egy ritmusra, mert csak úgy szép a zene,
S felejtsünk el lépni, ha fáj gonoszok feje!
Időzzünk akkor is, ha minden ég és lángol!
Fontoljunk az Ég szerelmére! Mindig és bárhol!
Nem látod, rokon, hogy mennyire fáj, ha elmész?
Nem látod, hogy falja testem minden nap a penész?
Hogy hiába rágok minden betűt, mi számat hagyja el?
S hogy hiába fojtom a kérdést, mert hang nem felel?
Hogy időzhetnék, ha nem csak álmaimban, veled?
Ha egy napot sem akarnék eltölteni nélküled.
Mert kész lenne válaszom akkor is, ha újra születnék,
S nőnék, s tanulnék. Örülnék, szenvednék és akarnék.
És akarnám megint, hogy nőhessek, tanulhassak.
Örülhessek, szenvedhessek, akarhassak.
Mert ma:
Melegen tartok szívemben minden kezet. Csak a magamét hidegen.
S nem adok olyan választ, ami tőlem idegen.
Emberek sora állt sorba. Nézték, hogyan kel a Nap.
Nem nyújtották kezüket… Hogy vajon ma ki kap?
Hogy a hitben élnek, vagy elfogadták a letett sarcot?
Válaszomban nem tisztem értük formálni a harcot.
Egy újabb nap: nem állított szobrot alsónak a felső.
Utolsók maradunk. Csak szolgának az első.
