A Vócsa-Nagy Dániel felhasználó összes verse >>>
Az első (1.)
Ennek az eseménynek eljött az ideje,
Odalett a mondatok részeges hitele.
Odalett..., de mégis miért került oda?
Erre nem kell válasz, ha a megoldás az oka.
Elfogadható ez is, mint minden kifogás,
Hisz´ csak ez jár ereinkben, semmi más.
Lassan épült fel a percekből a jelen,
Azt hittük mind´, örökké tart a végtelen.
Nyugodt babonának lett áldozata az elme,
Soha nem járt igazság, se valóság erre.
Éppen csak érintette a szél az ormot,
Nekünk kevés tűz hagyott hátra kormot.
Hogy ne láthassuk feketének a világot,
S naplemente után kapjunk egy virágot.
Hogy ringjon velünk az álom kétszínű lánca,
S mélyen hinthesse el magját kavargó tánca.
Hintázhasson a hitünk, és hadd lásson végletet,
Hadd legyen mindig öröm, ha bánat égetett.
Szépen formázzon szavakat a szóló,
Élesen vágjon papír-közbe az olló!
Helyből ugorjon át az ugrásra kész,
Tegye azt magáévá a gyerekes ész!
Ember, ne vegyél magadnak virágot!
Erdőket adott a Föld, s betegesen hibázott.
Nyugalom! Mindenre a legjobb gyógyszer.
Felkiáltok jelek nélkül, ha nem hat a jó szer.
Lefog és leláncol bőrön át a szabadság,
Érti az énem, az útra szabott hazugság.
Ébredezek alvás után, s kitárom házam ajtaját,
Nem félek éber lenni, ha látom falam ablakát.
Mert ma:
Melegen tartok szívemben minden kezet. Csak a magamét hidegen.
S nem adok olyan választ, ami tőlem idegen.
