A Vócsa-Nagy Dániel felhasználó összes verse >>>
Repedések
Száraz betonra építették kies házainkat,
Nem omlanak le a halott falak soha.
Kikötötték gúsba húsba vágó vágyainkat,
Lelkünk elől ne legyen menekülni hova.
Alacsony falak fölött átlátni, mint új igazságon,
Akaraton nem múlhatnak a sovány tettek.
Ugatnak a vadak a kiszáradt pusztaságon,
Szelíd kutyák az ember mellett farkasokká lettek.
Fiatalok, de egyre inkább öregek az öregek,
Amíg az idő a szokott irányba halad.
Majd visszahullnak az ágyúcsőbe a lövegek,
Visszaútjuk horizontján a Napnak pora marad.
Míg a folyók egy mederbe folynak, szép a tenger,
Árkot fedve hullámmal, nézve merész szemmel.
Barna göndör barna szemmel, ez mesekönyvben örök,
Ég az égen minden csillag, tüzes bölcső honként pörög.
Lapul a madár éneke, víztől terhes levél alatt,
Lapulevél vénáiban a zöld folyadék helyett vér.
Átlátszik egy apró tetem, egy maroknyi falat,
A melegről lekésve, teste alatt a hideg tér.
Gőzben fürdés, és varrattal hegesztés a sebeknek,
Elfordított szemekkel látni meg az egyetlen esélyt.
Elfogy a hús, mint a láncokra vert ebeknek,
Hogy elkölthessék a bérbe vedlett utolsó segélyt.
Szépek a bőrön az utolsó hibák, úton a végbe,
A ráncok bátorságot hordanak az ellopott mélybe.
Ahogy nyílnak az árkok korán, szellemek járnak,
Félelmet tesznek tűzre nyársaikon, s húsra várnak.
Rombuszokba esnek a sivatag talajának ajkai,
Esők réme elhalt földeknek már hajdani.
Szűkre szabott sikolyok dallamát még hallani,
A szomjas kották a zenét próbálják meg vallani.
