A Vócsa-Nagy Dániel felhasználó összes verse >>>
Múlt
Itt minden szép és mesésen szárnyal,
Nagyszerűek az érzések a tükörben.
Fehérek az akadozó, szögletes árnyak,
Kötetlen a háló a hullámzó körökben.
Szép szavakat azért akarok magamnak,
Mert könyörgök a saját emelkedésemért.
Sokaknak túlzott és fájó, méla a lelkesedés,
És lassú a cselekvés kattanó zárja.
Ókori a múlt körül kavargó, ősi porfelhő,
Ami ködként rakódik az első fákra.
Egészséges a felgyorsult, hirtelen rohanás,
Amiért mindent meg kell adni, térdre ereszkedve.
Most is süt a Nap, és holnap is fog,
Szóval szúrós tekintetem az égre fordul.
Dajkál édesen, semlegesen a jog,
Mellettem egy tünemény értem mordul.
Maradjon meg a gyönyör a félkörös napoknak,
A Holdba és Napba hulló, nyugvó-kelő akolnak.
Levelekre írt zöld szavaknak adhassak hatást,
Hagyhassam el az unalom-börtönt, égő lakást.
Vörös köd szemerkéljen a vörös szőnyegre,
Ágyam alatt takarjak a megnyugvó szörnyekre.
Az útba és a múltba, feledkezzen velem fény,
Adjon nekem valakit a kőbe vésett tény.
A történet egyedi, amit külön mesélek.
Burokból, melyben a létezés is egy mese.
Drogok nélküli, teljesen egész esélyek.
Örökben élő, minden vizet tisztító vese.
Nem tudtam hinni soha, amit sokan el sem hisznek,
Hogy bennem minden isten ostoba, egyszerű madárétek.
Keskeny párkány, függőleges fal és edzett bátorság kell.
Csavart kapaszkodók, útra kelő vaskorlátok, pihegő mell.
Kell a társas magány, láttam a korán pódiumra ülőn,
És későn mondtam el neki, ne kérjen számon a szülőn.
Majd megértünk mindannyian a kornak és saját szellemnek,
És nyugodva váltunk meg téged, megtört testvér-jellemnek.
