A Vócsa-Nagy Dániel felhasználó összes verse >>>
Mi
Megosztjuk a világot, ahogy szívünk kamráit,
Természetbe vágyunk, s a városban tábort ütünk.
Meglátunk dolgokat, melyeket nem láttunk mindmáig,
Szavakból érzést hall érzéketlen fülünk.
Alakulunk, s szobrot formálunk életünk mezején,
Szemünk előtt tisztul a kép bölcsőnk tetején.
Ajtó volt a bölcső, melyen át a világba léptünk,
Szemünknek a színek prizmája fehérlett.
Szélesedett a spektrum és a bizalom értünk,
Testünknek étke porból a kenyér lett.
Itt vagyunk, hogy megfogjunk egy szilánkot a kőből,
S vérző sebünk meggyógyítsuk le nem hajtott főből.
Itt vagy te, hogy megmosakodj a csupa tiszta fényben,
S hogy elképzeljed jövőd múltbéliek vállán.
Magasan van a hegycsúcs, ahol megállsz majd a télben,
S megrekedsz egy szóban és fel is riadsz kábán.
Én nem tudom, hogy mit akarok, de azt akarom ma is,
Eltűnik a szobor után a régen elhalt fa is.
És arra gondolunk ketten, hogy kétértelmű a szavunk,
Te itt vagy, én ott vagyok. S ennek így kell lennie.
Feladatom az volt, hogy ne apadjon tavunk,
Így szomjamnak a jövőn kellett bosszút vennie.
És megint csak a kérdés, és a hiábavaló válasz,
És a lehangoló féltés, és a megcsonkító támasz.
Még egy lépés, évek sora, és újranyit a világ,
Megismerés, megvakulás, és tízmillió kérdés.
Mesterkéltnek vélnek független és szabad hibák,
Mert nem lett fontos, kivel keringet a féltés.
Gondolom, mi mindnyájan gyermekek vagyunk,
S csak azért élünk most is, mert soha meg nem halunk.
Tűzzé válik a levegő, a föld, s az ember meghitt teste,
Amint megjár utat, várost és rejtett természetet.
Felocsúdó a forróságban harcom eleste,
Megáll a színen, hogy köszöntse lelkes eszményemet.
Attól félek, hogy rossz vagyok, mert tudattal tévedtem,
És attól félek, hogy a tömeggel együtt én is vétettem.
