A Vócsa-Nagy Dániel felhasználó összes verse >>>
Megváltozott a jelen
1.
Megváltozott a jelen, múlt rajzol a homokba,
Megcsókolva az idő homlokát, cseppel a pokolba.
Száz ló üget és dübörög, jövőt hajszol loholva.
Éjfekete lovak hátán mesél a szél, s nem goromba.
Évekkel kerekedő évezredek, időket sodorva,
Esdekelnek királyokkal népeket nyomorba.
Meglátja ezt a szív, s még mindig mogorva,
Harcos ezredek melengetnek békét, koholva.
Megért téged a múlás minden fője zokogva,
Ha leteszed kényes ruhád elébük a sodorba.
Ajánlkozik üde vihar, keveredve és sodorva,
Ha elfelejted jövődet, szép múltadat okolva.
Eldobnánk mi a hitet, az utak szélén bokorba,
És tennénk földet a mélyre ásott nyomokba.
Mi elfogadnánk borongást, vállakra borongva,
Nagy robajjal zuhannánk fel, síneken robogva.
2.
Erős a nap szele, vész állja utam meglepve,
Leszáll a hó magasról a vegyes nyári melegbe.
Vörös a rét és piros, vért virággal keverve,
Szerintem ma mindkettő, ezt mondom ma nevetve.
Rege a sajátról, és öreg szemmel szemezve,
Hol utat törhet emlék emlékekbe temetve.
Temetők és elnyűtt kezek sírokat szeretve,
Ölelve a szeretteket, folyó partján merengve.
Mélyen alszik álmot, ha nem jut vér az erekbe,
Öregember nem lát utat, mit régen vágott berekbe.
Gondolat a szárny, és máris repül remegve,
Tudás várja odafent, tudtuk mi ezt hebegve.
Tudtuk mi azt, hogy múltunk van ma jegelve,
És belépünk a harag okán ezer és egy seregbe.
Meggyőzhet bár minket bárányfelhő lebegve,
Csak dalokat szövünk az eltáncolt jelenbe.
Ma földet fog az ember kérgesedő marokba,
Majd ócska port szór kezeivel halomba.
Szárazság, utálat, megvetés és szeretet.
Kétely, hamisság, nevetés… Egy jelenet.
