A Vócsa-Nagy Dániel felhasználó összes verse >>>
Közöttünk (2.)
Te:
- Tehát nem látod, vagy csupán nem akarod látni az igazat…
Áldozat nélkül áldozol fel mindent, ami neked az életet adja.
Felvázolsz egy mennyei képet, és annak okán kérsz irgalmat.
Bolyongva a fényben pajzs nélkül, hát lesújt rád a félsz kardja.
Elvárod, hogy segítő emberek hada járjon veled az úton,
Keljen és legyen érted, s pendüljön ugyanazon a húron.
Én:
- Hát legyen. Nem akarok több eszmét, s nem akarok több csatát.
Elfogadni sem akarom szavad, de meghunyászkodok daccal.
Nekem ez járt mindig, ez volt szerem, ha vad belém vájta fogát.
Néma küzdelem a történettel, s a szomorúan gőgös harccal.
Harc a kérdéssel: mit érez, aki nem így érez? S ébren éli meg?
Mert amit én érzek, mintha álom lenne. Megérzés csak. És régi heg...
Te:
- Ébredsz, mert nem álom mindez. Koroddal eszmél a realitás.
S mert ha alszol is, mindent úgy élsz meg, hogy az valós.
Történelem jelenik meg szemeid előtt, és egyre mélyül a hatás,
Neked mutatja, mi voltál régen. Múltad, mint a tenger, habos és sós.
Legyen foganatja és íze, tárgya és titka annak, amit ma teszel.
Rejtsd el előlem keserved és búd, és mindazt, ami egyszer leszel.
Én:
- Lehetek önmagam, ha eldoblak és nem számolom az éveket?
Ami perceimet formálja, az szabja meg az énem, úgy tudom...
Ha nincs mit alakítson rajtam a hő és a szél, nem állom a mérleget.
Ha nincs, ki velem olvassa le eszközeim súlyát, újfent elbukom.
Veszélyesen akarom űzni a játékot, melyben elmém társat kreál,
Csak magamban játszom veszélyes játékom, itt te lennél a felár.
Te:
- Ami sosem leszek… Ezt akarod te is, hidd el, nem kérsz belőlem.
Jobb neked úgy, ahogy eddig, a szokott állapot. Sosem változol meg.
Megnyugtat bár, ha gyakran látsz és sokszor hallasz felőlem.
De minden alkalommal, mikor meginogsz, kezed szintén megremeg.
Remegve ne állj mellém, mert hosszú az út, amit élesen kell látnom.
Változatlan a tervem is, melyben kényszer lenne rád várnom.
Én:
- Egy kérdés maradt csak: mutatsz nekem utat, vagy én mutassak neked?
Formáltál és formáltalak. Az te sem vagy, ami nélkülem ma lennél…
Olykor kértél és köszöntél, kérdésedben nem éreztem bús leheletet.
Így hiszem, adhatok még tanácsot, mellyel lelkedben karöltve mennél.
Lábam alatt lesz még út, melyen nem jártam régen,
Lesz még út, melyen nem jártam soha.
Ha mindet megjártam, neked biztos elmesélem,
Hogy régi és új útnak is fekete a pora.
Te:
- Kiderül az, ha egyszer eljutsz oda...
Bennem Te:
- Szorongat a szavak hiánya, megrémiszt a rám vetődő árnyék:
Hogy minden szavam hiába, s hogy akkor is rád vágynék.
