A Vócsa-Nagy Dániel felhasználó összes verse >>>
Közöttünk (1.)
Én:
- Elmondanád olykor, miért nem gondolsz rá, s rám sem?
Hogy mekkora az erő, ami vakká tesz, s merre visz el tőlem?
Úgy hittem, hogy bennem van oly´ végtelen hit, hogy megértsem,
És abban bíztam, van esélyem is, hogy hallasz még felőlem.
Felfogtam, és akartam is érteni, mi fontos neked, s miért fontos ez nekem…
Látva, hogy milyen rövid, s hirtelen múló az életem.
Te:
- Megmondanád, kérlek, mi fáj neked minden percben?
Nem is kérlek, mert nem kell kérnem… Fontos, hogy mindenben higgy?
Az élet rövid, igen, de nem azért, mert a múlt temetetlen.
Nem azért, mert a jövő láthatatlan, s tudatlan vagy mindig irigy.
Ha csak azt érted, ami beléd karol, és nyakad köré lehel,
Úgy te sem érted, kit takar felnőttnek az élet, mint le nem hulló lepel.
Én:
- Akkor jelenti ez mindazt, amire kezdettől máig gondolok?
Hogy lennék inkább csendben, mint minden nap a nap fokán?
Így kelek fel minden reggel: hogy érezni ma nem fogok…
Az első percben mégis, mikor az első érzés érint, eldobom a perc okán.
Megszédít, mert kavarog bennem a ruhákba bújt, élő múlt-kor,
S remélem csak; később játszik urat fejemben az égető undor.
Te:
- Látod? Hisz´ ez az, amiről beszéltem. A fejedbe szállt métely.
Nem keresek szavakat rá. Mert látom, annak értelme nincs.
Ha felszántod az idődet, és elmédben úgy sem marad kétely,
Úgy főként esik lábad elé minden kincs.
De ne kérdezz, mert bölcs én sem voltam, s most sem vagyok!
Rám csupán a jelen hat, múlt és jövő sosem hatott!
Én:
- Én pedig sírni nem tudok. Sem érted, sem magamért.
Szeretnék, de nem tudok. Mert elhiszem, hogy erőt ad az élet.
Nem árad meg oly´ folyó, mely vérből maradék,
És utat sem talál ott, hol szívem magának utat kérhet.
Ez olyan hát, mint zálogul a papírra illő pecsét,
Bordó viasz és arany forma; veszik át könnyeim helyét.
Te:
- Mélyen jársz, és túl mélyen esdekelsz, már megint...
Tényleg alakot akarsz ölteni? Hát ereszkedj térdre!
Gondolod, hogy annyi sok ember a valóra hiába legyint?
Lelkesedj is és ne csak nézz, kezdj el látni is végre!
Bonts formát és töltsd meg azzal, amit a mélyből hozol magaddal!
Ilyen értelmet keríts minden szavadnak, s ne játssz égi falakkal!
Én:
- Ezt nem akartam soha. Ezért nevezem magamat egyénnek.
Veremben élek, s ha tudnék is ugrani, nem akarnék ki innen…
Átlátszó a verem fala, s veszélyes. Ha próbát tennék, letépnek,
Mint üvegről a papírt, nem is fontos, mi tarthat még szinten.
Sajnálkozom és igen, többet lépek hátra, mint valaha léptem előre,
Teszem csukott szemmel inkább, ne legyen még áldozat is belőle.
