A Vócsa-Nagy Dániel felhasználó összes verse >>>
Kart karba fonva
Amikor sokan voltak a tereken és hidakon, és ott jártam magamban,
Lenéztem és felnéztem, majd éreztem a szelet és a meleget.
Fogtam magamban a gondot, és minden egyes elsuhant alakban,
Ami jobbomon és balomon haladt, megkerestem a fényes legeket.
Ugyanakkor hasonló az is, aki megjavítja a romlandó foltok nyomát,
És gondjain befoltozza az elkoptatott álruháknak fel sem ismert korát.
Tornyokból felnőtt várak borulnak össze a hegyek láncolatán,
Sziklákba vésett kövek erezete simogatja a keményre fagyott vizeket.
Összefolynak a sekély hasonlatok a szavak éles kardjainak markolatán,
Mik kitessékelve fegyverbe vonják a hangzatos dallamokra rótt hiteket.
Sapkát húznak és sisakot hordanak a vadászok, emberre lőnek a vadak,
Vadságukban elszelídült vakokra zúdulnak hegyekből a hadak.
Lakályos földrészekre is eltévedek, és követnek a gondolatok,
Képes alakok zenélik fülembe megnyugtató írásaiknak összegét.
Szívvel fogadom a rám különös szemekkel mosolygó fondorlatot,
És a kíváncsi személyek olykor szűnő valóságos közegét.
Új országok, egyének, és mindenféle földekbe vájt nyomok beszélnek,
Míg bennem magányt, tisztást és sárba mártott életet, mind felélnek.
Odafent, ahol magasság van, ahova mindenkit a végzete vár,
Kart fon karba az is, akinek keserűbb a feltörekvő élet, mint a halál.
Magát ölelheti az elnyűtt hosszúság és a meg nem született lélek,
Kezet nyújthat a másnak a csak ilyennek esküdött, elpocsékolt élet.
Folyó felett a hídon, ahol magasság van, ahova csodálkozni járok,
Békét látok úszni és erőket evezni, ott semminél is kevesebbet várok.
A lenti parton köveket gyűjtök, melyekből tereket formálva élek,
Rajtuk járok, és róluk feltekintve, magamnak még köveket kérek.
