A Vócsa-Nagy Dániel felhasználó összes verse >>>
Egyszer újra találkozunk
Gondolkodom a jövőn, mások életét kutatom,
Az utakon, a járdákon, a földeken keresek csapásokat.
Létrát támasztok az öreg ház falának és mutatom,
Hogy a padláson őrzik az öregek a palástokat.
Odafent porba takarva, a kor kérge fedi a képet,
Melyen százéves gyerekek ma már élettelen csontok.
Ők szintén abban bíztak, hogy mindörökké élnek,
Vétkes emberként sem bánták vég miatt a gondot.
Érett emberként, mikor megszépül az ember képe,
A válaszok nem nyugalmat, hanem kérdést szülnek.
Ez nem korbács, vagy a múlás vétke,
Ezen hitek dolgából csak kész félelmek ülnek.
Még egy Elmúlt és még egy Élet, egy zárka és az Örök,
Fűszerként az álló idő vizet önt az örvényekre.
Tejútnak a centrumában túlszűkülnek a körök,
És fekete lyuk hátoldalán hintenek a történetre.
Az egyenesnek sosincs vége, s nem csak a kör végtelen,
Az égbe nyúló fáknak írthatatlan az árnyéka.
Tűző napnak sugarában nincs olyan, hogy fénytelen,
Dolgozik a mosolyért a traumáknak játéka.
Egyre többen hagyják itt a fura romlást,
Ezt a foszladozó, homályba burkolt világot.
Okánál fogva meg a gyökereket folyvást,
Több cseppet nem öntve zárják el a sirámot.
De itt vannak, itt vannak köztünk most is,
Mintha folyó közepén állnék, folynak mindig körbe.
Emberek, állatok, fák és füvek élnek ott is,
Hol csak kócot tömnek az élettelen bőrbe.
Ha olyanban is hiszek, miben többé nem fogok,
Egy élmény lesz a dohos hazugság.
Egy kis meleghez adok még egynéhány fokot,
S tűztől való lesz a súrlódó valóság.
Veletek jár az idő, odabújik közétek lassan,
Veletek van az újszülött és az összes halhatatlan.
Veletek vagyok, és lassan barátkozunk,
A következő életekben pedig újra találkozunk.
