A Vócsa-Nagy Dániel felhasználó összes verse >>>
Egyenes tartás
Fejlődés lett a fontos, meghatározó elem.
Lépcsőfokról székre ülve, asztalra állva.
Egy szigorral áldott katona számol velem.
Gerinctelen aljasságot vénáimban látva.
Az asztal tetején áll és táncol a hideg,
Gerincemet spirálként befonva, rögzít.
Kiabál torkán akadt méregtől az ideg,
Salakot az anyaggal érfalakról fölszít.
Csigolyák ragaszkodnak egymás karjához,
Esznek egymás tenyeréből egész titkokat.
Újat adnak utak fulladhatatlan anyjához,
És bíznak törhetetlen létükre gyér kínokat.
Kérdésekbe halmozza az irányító, amit vár.
Ami őseivel történt, az számít, de nem él.
A kész óraműhöz kéretlen mutató jár,
Minden együtt egy száraz ágat sem ér.
Száradnak a tartóbakok gyökerei mélyen,
Ferdülő érzelmek mosnak aranyat a partra.
Hajlóak a hullámok, vizek fölött készen,
Kettő oldal támaszkodik akaratlan karra.
Új emberek jelentkeznek az állandó harcra,
És fáj nekik a kéz, amit megemelnek vétlen.
Feltekint zsarnokként a fél-tudás az arcra,
Elforrnak a tűztől a tompa élek tétlen.
Tanulni kell a természetben, természetesen.
Felfogni és megfogni a törvények erejét.
Megvívni őszintén, téliesen vészesen,
Felejteni minden őszt, az öregség elejét.
Azon a napon, mikor a lehet muszáj lett,
Riadt fel minden állat az émelygő dérből.
Összeérő fejek, az ég odafent alább vett,
Felszállt a lélek a keserédes mélyből.
Lélek szállt az életbe, élőbe és a holnapba.
Ingerelve szeleket, vizet, lélegző tüzeket.
Sekély tenger öntött haladást a csónakba,
Ásó alatt forgó földek, nem tartva már szünetet.
Egy ember ásott, búcsúzott és temetett.
Leszállt az asztalról, székre ült és rád nézett.
Elfeküdt az álmon és gondolatban nevetett.
Neked örült mindig is, munkát érted végzett.
Egyenesen jár, mert fogalma lett a világról,
Talpát érinti hűvös utak földjének veleje.
Szálat nem tép porban kínálkozó fűszálról,
És mélyen marad vele hatalmának ereje.
