A Vócsa-Nagy Dániel felhasználó összes verse >>>
Barka
Hogy szép-e, ami most van, és jó-e így…
Tartok attól, semminek véljük a napokat.
Sebesen zuhanunk alább magasságokból.
Senki sem keresi fájdalmunkra az írt.
Szerencse is ez, pedig sokszor nem kell.
Fejemre nem teszek fel díszt magamnak.
Előírtam megunt és jelentéktelen vágyakat,
Hát tengerhabbal, tengerbe süllyednek el.
Most újra nehéz, pedig ősföld nem sok van benne.
Nem lépnek lábak híján a föld alatti szörnyek.
Másznak, amerre kúsztak az egész gyatra létben,
Kiszórt föld és üres váza, gyenge virág lenne.
Kérlek, kend fel testedre a porból készült ragályt.
Megnyugszom az este, mert teljes a testem.
Elbillenek a porba, ahol én vagyok a mérleg.
És a földben vagyok, annak vélem a magányt.
Sok a szeretted és sok a szereteted,
Ezrek vannak a föld alatt boldogokkal együtt.
Nagyon erős titán és törhetetlen kőhegy vár,
Pocsékold sáros vizébe összes leheleted.
Füstben emel fel sajátos meleged,
Melletted pedig kevés a parázsló eszköz.
Nem vehetem le álarcom, mert rám öntve lett,
Sós szavakba sziszegem egyetlen leveled.
Ezek az utak mennek, jársz rajtuk ma is,
Várod velem emlékeid suta maradását.
Vannak itt fülek, meghallgatnak minket,
Le is tesznek minden terhet, mi hamis.
Kígyózó sorok, gonosz a gonosztevőkben.
Aránytalan mesét kérünk, ha kosarunk üres.
Áruházat nyelnek el a korok, de megvárnak.
Kitisztulhat erényünk a felmenőkben.
Nekünk vették, majd adták a drága mérget,
Vártunk rá annyiszor, annyi éven át.
Száz éven át nem láttunk szép teliholdat,
Mégis ölelünk, és hántoljuk a kérget.
