A Vócsa-Nagy Dániel felhasználó összes verse >>>
Átkarollak valahol, errefelé…
Mert újra azt érzem, két irányba visznek a tények.
És elviselem megint, hogy ugrálnak bennem a mélyek.
Vannak újra napok, mikor egyek lesznek a lények.
És okkal gondolom, hogy térben ez marad a lényeg.
Gyerekesnek érzem és naivnak, amit táncnak szánok.
Az életben két iránynak kérnek szót a láncok.
Akkor szabadulhatok csak, ha engedékenyen játszok.
Kérhetem a véget, ha a szemekben késznek látszok.
Leírom végre, hogy kétnyelvű mérleggel nehéz mérni.
Túlságosan mesterséges, érzést és képet egynek vélni.
Elengedni rozsdás láncokat, és különbségeket kérni.
Fentről a földre, s föld alól kár lesz a föld fölé térni.
Nyelvem hegyén félkövér szavakkal, billentek balra.
Érzelmeket vastagon, de két kezemmel teszek a karra.
Egykor szerelmet, vagy csak ami emlékeztet arra.
És minden egyebet bennem, levágok vészesen tarra.
Bánatosnak hitt, de mégis kinek kellő kolonc játék.
Vethet felőlem elsárgult feketét az árnyék.
Bánattal mérgez meg felhőbe burkolt, smaragd tájék.
És ellazulásba, sebes zuhanásba, látva vágynék.
A sokaság mérgezett, túlszőtt érzések látszatával.
Jobbra hullva, kész ellenállás mérges válaszával.
Pezsdülő cseppek üvegbe zárt, békés századával.
Fagyos egyensúlyhoz szóló, rekedtes jó-szavával.
Kérlek, két esélyt és két utat szabadon szánj rám.
Körülöttem vész az idő, ha szavakba fullad szám.
Emlékképet akasztok a falra, múltamnak mint vám.
Megtisztulhat a szobám is, s megtisztul a hazám.
Tiszta lehet az életem, „egy” lehetek elszórt szemekből.
Láthatatlan lapokra írhatok, s felemelkedhetek vermekből.
-
Napok végén magam mellé fektethetem, amit vágyok.
Erősen gyengéd karokkal, támaszként, melletted állok.
