A Vócsa-Nagy Dániel felhasználó összes verse >>>
Meredek hegyoldalon
Elmúlt éjjel vonattal utaztam, elfeledett úton,
Rezgett bennem a lelkem, ahogy pengetés a húron.
Rátekintettem a tájra a homályosodó üvegen át,
Lankák völgye vakon metszette el életem fonalát.
Már nem volt bátorság bennem, sem félő rezgés,
Sem reszketés annak okán, hogy felsért a metszés.
Vészesen közel került hozzám az utolsó állomás,
Majd lassulni kezdett a világ, és eljött az áldomás.
Bajom minden forrása két kézzel fogta a kezem,
A múló fájdalom hatására újra lehunytam a szemem.
Kisebb erő kellett, hogy hangosan kiáltsak az éjnek,
De hangom meg sem hallatszott az eltűnt kedélynek.
Elfeledett a por hullani, hegyeket földtelen földekre bontani.
Beszélgettem; lelkem kedves rokonainak lelkével,
Felmostam életem terét, testem csörgedező nedvével.
A létező legtisztább teret és elmét kívántam adni,
S megüresedve véltem a lehető legtisztábbat kapni.
A büszkeség vont fel zászlót mindennek tiszteletére,
Madarak raja csapott szárnyával a fényes messzeségbe.
Velük emelkedtem hát mélán oly magasra én is,
Hogy megtaláljak az égben egy új világot, mégis.
Hitem nem hittem el soha, de fel sem adtam hiába,
S hogy kibe fektettem inkább? Hát az ember fiába.
Saját félő magamba… Hit nélkül felszentelt tettembe,
Így vehettem életem fonalát saját, reszkető kezembe.
Hullámként terjed bennem a félsz, hogy tovább élhetek, mint te élsz.
Hát mélán utaztam völgyek vasból készült útjain,
Egy vízcsepp sem gyűlt hiába, a vízforrások kútjain.
Hideg víz oltotta szomjam és forrón markoló vágyam,
Izzadságtól vesztett hitben fogadott bevetetlen ágyam.
Nem álom lenne mindez, ha nem írnám le szavakkal,
Tett és tény lehetne mindez, ha kibékülnék magammal.
Meredeken hullok, s meredeken emel a hangulat,
Húz magával és húz, míg testem felhők közt szétszakad.
Szétoszlok a légben, s az ég alját szívemmel festem be,
Árnyként követ az éj, s éjszakát szívvel zárok testembe.
Tán tovább hullottam volna? Esés közben érintett a hegy...
Mélyre merültem a mélyben, éjben lelt rám a kegy.
Túl sok, s felesleges a szó, mely hiába kér! Hadd pihenjen a száj, s hadd pihenjen a vér!
