A Vócsa-Nagy Dániel felhasználó összes verse >>>
Létezés ma
Balgaság, nyomor és életérzés. Az élet érzése.
A megfeneklett haladás lett minden mérték léptéke.
A börtönökben őrzött talányok a kérdésre várnak,
S hogy kétes értelmükre helyes írt találnak.
Kinyújtva a létet a magasság íves falára,
Forrásból az életnek nem folyó, hanem kút a határa.
Most és mindig az idő vezet félre, gyáván,
Mert balga a tapasztalat sötét, halálos ágyán.
Elkopik a fény a kövön, mert amúgy is gyenge,
Tarolóan kérkedő árnyék hullámzik benne.
Szemet szemért váró kő nem marad kövön,
Elcsigázott hatalom húz újat minden egyes övön.
Letenném kezemet a langyos, feketén meleg földre,
Érezném, hogy rejlik még fekete melegség benne.
Próbát teszek, hogy lássam a zöldet és szépet rajta,
Tekintetem kéken és üresen, a szürke égre tartva.
De fekete a lelkem, ha meleg a föld és szürke az ég,
Feketébb, mint a csillagok övezte szín-teljes kép.
A csobogás töri meg a csendet két fülem mellett,
A feleszméléshez mint mindig, újra csobogás kellett.
Hang vesz körül mindenfelől, akár játék saját hangszeren,
Játék elmém zajos világában, mint süvítő szél a réteken.
A kopár hegyoldalon, fákkal nem övezett réteken állok,
Mégis feltekintek, s zajló folyók medrében, hallgatózva járok.
Nem eszmélek fel, csak csodás hangra és hideg jelre,
Egy megérintő érzéssé vált, mindent felülíró tettre.
A természet adta, s megragadta… Megragadó tette;
Nekem szánta és adta, dühömben soha el nem vette.
Gondolatban reszketek és félek szeles réteken járni,
Hogy szél ne fújhassa el vágyam, de kényszer erre vágyni.
Vágyni csak az ürességre vágyhat egyre tisztább elmém,
Szél és hideg által tisztul réteken ülve, és keservesen enyhén.
Keserv árnyékának rejtekében, csendben zajlik egy vörös folyó,
Ahogy a szív vég nélkül vért áraszt, s így nyílt seben át haldokló.
Vég nélkül kering körbe a létezés, s az élet egy érthetetlen szintig,
Meg nem tisztuló lényem így vezet félre: talán most, talán mindig.
