A Vócsa-Nagy Dániel felhasználó összes verse >>>
Élni tudni kell…
Mikor fényben látom azt, ami nem fénylik,
arra gondolok, mekkora értéke van a fénynek.
Mikor minden fénylik, akkor ébredek rá,
hogy kevés a múltam, s hogy tudnom kell élni.
Tudnom kell a múltban gyökeremet meglelni,
felfedezni annak minden szárát, a tisztánlátásért.
Tanulnom kell. Meg kell tanulnom érzékkel tapasztalni,
hogy tapasztalatból érezhessek minden rezdülést.
Ahol most állok, nem a világ csúcsa és nem az életemé.
A világomnak ezen a táján kell éljek, örökké. Ezen a síkon.
Nem vagyok bezárva, a látásomat nem korlátozzák,
de a határt megszabhatom, és meg kell szabnom.
S nem elég, ha azt hiszem, hogy egyedül vagyok...
Nem hihetem ezt, ezt biztosan kell tudnom.
Amit hiszek, hogy innen kell kiindulnom:
meglátni a határokat, tudni róluk mindent.
Megközelíteni őket, látni a túloldal minden fényét.
Hogy ne felejtsem el, mekkora értéke van a fénynek:
vonalat húz a völgyek és a hegyek között,
s büszkén elhalványul a síkban és a tájban.
A síkból kiemelkedik minden völgy és hegy,
egymás tükörképeként, de nem ellentéteként.
Fényesen, fénylőn, színtől tisztán, minden színben.
Ahhoz, hogy ezt láthassam, kell, hogy tudjak élni...
Szeretnem nem kell olyat, aminek nincs meg minden színe,
s a boldogságot két színben kell látnom: feketében és fehérben.
Sok oka van annak, hogy szeretni lehessen...
A szomorúsághoz pedig nem kell hazugság...
A szín akkor fekete, mikor minden érzést elnyel,
és akkor fehér, amikor sugározza önmagát.
A fekete akkor fekete, amikor minden fényt elnyel.
A fehér pedig minden színben fénylik.
Ha soha nem fogom látni, mit jelent mindez,
és akkor sem tudok majd ezen a tájon élni,
egy dolgot kell csak megtanulnom: vakon is ráébredni!
