A Vócsa-Nagy Dániel felhasználó összes verse >>>
Elemenként
Felvirágoztatom bontott alakban elnyűtt békémet,
Ha jártam volna háborúban, letudnám a léptéket...
Kedvesen vettem észre kanyargó szürkeségbe lépve,
Hogy engem nem mellőznek, egy szóval sem kérve.
Nem akartam ezt, nem kívántam neked sem a jót,
És nem érdekelt soha, hogy nem választod a szót.
Nyugalomban kérdeztem, inger nélkül, csendben,
Érdektelenül szűnt meg az utolsó kérdés is bennem.
Felrajzoltam egy formát megsemmisült meleggel,
Sosem látott napfény látta, és éjből szürke reggel.
Fagy van idebent. A szobák fala jég és süvítő szél,
Bódítva nyit testemen ajtót a sosem múló tél.
Tavaszi világ engedte igaz formám útjára,
És fogadta be részeimet sosem múló múltjába.
Ezerré lett minden kérdésem végső hangja,
Hangjaiban szólalt meg bensőm ékes lantja.
„Ezek csupán hangok”, győzött meg a magány,
Én meggyőztem hittel, hogy számomra ez talány.
Nem fontos, a következő mit akar és mit kíván,
Kevés is elégnek látszhat, hittel többnek is talán.
Ideje eljött, és eljött az Idő szobámba, hozzám,
Mint utolsó vendég, tekintett le mosollyal rám.
Egy lépést tett, de távolabb és nem felém,
Arcom nevetéstől megkövülten roppant belém.
Legurultam és összetörtem a lépcső minden fokán,
Majd újravarrt arccal léptem egyet az élet dacán.
Négy ómen eszi le csontjaimról az inak kötegét,
Salakba sorvasztja erőm hiába mondott sikerét.
Mély hideg és mély messzeség vár a földben,
Hol nem jártam és sosem voltam: fényévekre tőlem.
A földben, az űrben kerestem választ és otthont,
Fáj, hogy bennem rejlett a legmagasabb holtpont.
Négy elemnek köszönöm meg a hosszú éveket,
A hosszú napokból rongyosan születő életet.
Mert gondolom; élet nem szabja meg a halált,
Mert annak, aki megszületett, az élet életet talált.
Ragozni nem csak azt fogom, amit nekem kell,
De jelezni csak annak fogom, ki hazára nem lel.
Egy lantot sem kell letennem, s a te lantod is szóljon,
Megértünk a világnak, a holnaphoz csak a jövő szava szóljon!
