A Vócsa-Nagy Dániel felhasználó összes verse >>>
Szüleim
Két ember, akik a soraimnak életet adtak,
boldog fájdalommal adtak át a létnek.
Hogy ráébredjek én is, miért jó nekivágni,
miért szép hívó szavakat súgni a végnek.
Szeretem őket, s annyira nehéz kifejezni ezt,
mert kíméletlen vagyok. Én így szeretek.
Kik megkönyörültek rajtam, minden pillanatban,
most itt maradok én veletek.
Ahogy ti mindig itt voltatok, Szüleim.
Ahogy folyók vizei a mindig bő medrekben.
Ahogy erdők szele a fák között.
Mint gyümölcsöző szemek karoló berkekben.
Nektek köszönöm azt, hogy történetet kaptam,
hogy én is mesélni kezdhettem.
Hogy őseim vérét véremben itt őrzöm,
s hogy titkuk folyóin felevezhettem.
Vajon őseim velem lesznek egyszer, újra?
Büszkék lesznek rám, mint vagyok én rájuk?
Vagy nem fogom tudni soha, hogy mely
szavakkal illetne meg jót-szóló szájuk?
Azt mondanám, hogy nekem ez így is megfelel,
de minden bizonnyal tévedek.
Betapasztom és ragasztom gyógyult sebeim,
de magamban a távolba révedek.
Kaszák és kések látnak. Árnyak
a megvilágosult alvilág mennyei közepén.
Emberek suhannak minden oldalon,
száradt vér tapad meg ruháik szövetén.
Alattam és fölöttem utak kanyarognak,
amint országok határt váltanak újra.
Kinyújtott karjaimba életeket gyűjtök,
megfáradt bőrömből más bőrébe bújva.
Városok fénylenek, mintha csillagok
volnának az űr folyton táguló szemében.
Örökre maradnak a szennyből épült,
végtelenül kiáltó sóhajok hevében.
Ennek örömén az ember is változik,
ha látja porát hiába hullani és későn.
Süllyedve rikítón és mérgesen,
bátortalan lábakkal lépcsőfokon, a végsőn.
