A Vócsa-Nagy Dániel felhasználó összes verse >>>
Hiába fogok félni
Remegni, reszketni a félelmetes feszültség
sajgó karjaiban. Sosem tett jót szívemnek.
Mert félni olyan, mint hasítani a ragadozó testéből.
Hiábavaló pofon néma hívemnek.
Amit csak én akasztok magamra, s nem akarja
egy lélek sem, soha. Így szenvedek a vádban.
És élek hiába szavakkal, mik eltakarnak
a valóságtól. S hamis utakon keringek a mában.
Mély hintajáték, mit a reszketés vésői lelkem
falába vésnek. E jelet csak lecsiszolni tudnám.
Vagy javítani falak mellett, hol egyenes sorba állnék.
S játékomon kívül csak sötétségem buknám.
Nem tudom, mitől félek. Félek a sötéttől,
mint magamtól. Félek a régi magamtól, mint régen.
Kazalba hordom minden kincsem össze, s kosárba
gyűjtök csillagokat a vörösödő égen.
Bízok a remegés romlott szavában, a lehetetlen
fejre állt kínjában. Hogy fejre áll feketén.
Majd összeomlik egy barlang mélyén, fehér
vászonba bújik. S vigyorral vár rám szemetén.
