A Vócsa-Nagy Dániel felhasználó összes verse >>>
Bátorságom nyelvembe helyezem
Szeretem a lassú gondolatokat,
szeretem felfogható hatalmuk játékát.
Lassan forgó kerekek, mik lejátszák
lappangó nyelvemnek forró szándékát.
Fogaim között, mi kisüvölt levegő,
csillogóbbá teszi sosem nyugvó szemeim.
Földbe ásom keresztjeim, mik sosem
voltak mellemen, s gyógyítom üvöltő sebeim.
Tűknek hegyére az életem felteszem,
és szavakra tekintek, ha készek szólni.
Bátorságom nyelvembe helyezem,
s történeten élek, mert vágyok bűnöket gyónni.
Nem járok szent helyekre, s nem veszek
ereklyéket, hogy ne aludjak a világ titkán.
Játékot játszok én, hogy fussak könnyedén,
s ne nevessek minden nap oly ritkán.
Mikor hajam utoljára megfésültem,
még a házban jártam, hol nyelvem megtanultam.
Örülve éltem és megváltoztam, hogy ne
vessenek rám több követ. És megnémultam.
Oly régen volt, hogy volt ott valaki más,
valami más is, az emlékek őrzője.
Régen volt. Annyira, hogy nem én mesélem
a kezdetet. Hanem régmúlt életem szerzője.
Egyedül voltam, mindig egyedül, ahogy
minden ember. De társsal voltam egyedül.
Mert magányomnak a sors gondos kezet adott,
mely életembe boldog órát hegedül.
Meséket mond síró szemeimnek, és bár
hihetetlen, de mosolyra görbíti szám.
Egy szava annyit mond, mint ezer könyv
millió sora. Nekem szívből szót szán.
Dalt énekel és karjaiban ringat, nekem
hangja a letisztult hegyek reményteli dala.
Elmémben ott bújik a legnagyobb mélyben,
északon és délen. A lét legszebb oldala.
Ha várnom kell, hát várok. Sokat kell
még várnom, hogy én hasonlót adni tudjak.
Szívemet kell kitárnom, s lépnem kell,
hogy kétségből csak reményekbe bukjak.
