A Sándor Vintai F. felhasználó összes verse >>>
Te elébed dobtam
Hová lettél, ki annyi éjen
tartottad nyitva szemeim,
ki dadogásom, térdrángásom
okozója voltál?
Hogyan esett, hogy éteri, titokzatos jelenésed,
a mennyei bálban angyalok táncának
belépőjére hajazó jártad-kelted
immáron tiltott gyümölcse fának,
mely lelkem éden-közepében
álland, s érinthetetlen?
Hogy esett, hogy a találkozás édes remegése
egy-egy formalizált köszönésbe,
egy-egy futó, erőltetett mosolyba,
de még inkább komor hallgatásba
degradált társadalmi elvárássá
fásult, a szégyen, az undor, a bánat
süt komor szemeinkből egymásra,
ahogyan fölhangzik egy „heló” és egy „szia”,
s haladunk tovább meg nem értett,
terhes és iszonyú útjainkon?
Parancsra próbállak kilúgozni lelkemből,
hová valami lángnyelvek égettek,
mint fémbe a savak, belemartak,
s itt marad epedő,
málló teste e boszorkánykonyha
iszonyú vegyszereinek kölcsönhatása
után lelkemnek, vízízű csönd
üvölt e háború homályló füstje közt.
Én e füst közepén állok, és játszom.
Eljátszom, hogy tekinteted nem döfi át
pengeként rossz szívemnek pitvarát.
Hogy fejemben lágy altod nem hívja táncba
a gyémánt-tündérek hadát.
Hogy csípőd ringása nem kelti a vágy,
s az érinthetetlenség gonosz kacaját.
Hogy szólni véled nem más, mint csevegés,
habkönnyű beszéd, üres szócsépelés.
Hogy nem csüngök, mint gyermek minden szavadon,
s hogy nem fut át rajtam jeges borzalom
tudván: sorsodat más sorsába fonták,
s a parancsolat adott: ne kívánd!
S a legszörnyűbb tény nem más: a tudat,
ha szeretnélek igazán, mint anyjukat
az időnként fölpofozott, dorgált,
de óvó karok közt emberré nevelt
gyermekek, lelkemnek útravált
harmata örömkönnyként áztatná szememet,
s boldogságod más mellett
boldogságom lehetne.
Mert teher és kincs, hogy szeretni: kell!
Nékem a teherből szenvedés,
s a kincsből csupán a szűkség
jutott osztályrészül, s én hittel
áldozom a szeretetlenség bús oltárán
keserű pohárból a magány színtelen borát.
Én szeretni nem tudok, s e szomorú tényállás
teszi igazán kínossá
a ridegséget, mi belőled felém árad,
hisz ridegségen kívül bennem mást nem találhat.
Mert a szeretet összeköt, s ha kell elenged,
bocsáss meg kedves, de nekem ez nem megy!
Hát így láncoltam magam egy álomképhez,
mely megszólalásig rád emlékeztet,
s az örökkön itt szálló magány-keselyű
csőrével nap mint nap húsomba nyű,
s önként tartom magam e léha napvilágon,
hol szemem elé bánat sötét köde szállott.
A ködből kimered egy faág,
s rajta egy hurkolt kötél dobva át,
s az ágon ott ül egy madár,
ki lehet az Isten is talán,
s csőrös fejével bólogat:
Igen, a tiéd.
S ahogyan a kötél alá lépnék,
csőrös fejét rázza:
Ne tedd, testvér!
A mind felkínált, s tiltott halált
így tagadá meg az embertől.
Se híd, kötél, vonat,
golyó, méreg, mind odavan,
hisz élni kell tovább untalan,
a halál nem akaratra van!
Nem jő hívásra, parancsot se követ,
akkor válik köddé, ha igazán keresed.
Így vagyok itt, e keserű harmadrészen
élő-halottan,
s átkozom a napot, mikor rossz szívemet
te elébed dobtam.
