A Bence Bráz felhasználó összes verse >>>
A remény halt meg utoljára…
Az összezavarodott ember ellentmondásos gondolatai.
Ülök,
Tétlenül,
Magam alatt két emelettel
A lakótelep szélén, egy padon az álmaim azok, kik előttem szét hullnak
A laza szellőből időközben marcona szél lett, mely noszogat, hogy induljak.
A remény halt meg utoljára…
Már nincs olyan boldog álom mely áltatna egy zord estén
Elszörnyedve nézek végig a remény kihűlt holttestén
És marad a sötét múlthoz társuló beteg fantazmagória
A valóságom iránt érzett iszonytató fóbia
Én már nem tudok úgy létezni, hogy megfeleljek nektek
Veszőfutásokon keresztül vesztett az az apró metszet
Amit képviselni mertem, amiért felkeltem reggel néha
Most maradjak itt köztetek fekvőbeteg, sápadt, néma?
Még ha azt mondanád megérdemlek még egy esélyt, még egy mesét
Meghallgatnám alvó lelked szépen szóló szelíd neszét
Haldoklik a világom, a palackba zárt virágom
Te boldog vagy, és bontatlan
Az én romlásom romlatlan
A teába mártott madeleine süteményt elhajítom
Nekem innen nem kell semmi már
Oda megyek ahol a magányos semmi vár
Sajnáljatok,
Mert úgy érzem büntetésből élek már csak
De gyenge vagyok ahhoz, hogy magamnak ártsak
Aztán meg lehet, hogy én viszem túlzásba az élet és az önutálatot
És egy dolgot hagyj kérjek még, tiszta szívből
Utáljatok!
Amire a halál a nyolcadikra fölér
Fekete ágyamat befesti a velőm, meg a szét spriccelt sörét
A fejem a vállamra folyik, felkentem magam a falra
Kinyílt a második ajtó balra.
