A Zsolt Jankai felhasználó összes verse >>>
Epheszosz romjai között
Epheszosz romjai között
sétálunk a Kedvessel.
A múlt hűvösen rám köszönt.
Mintegy látomást vetített elém
a múló idő fátyolára:
egykor e helyen ember élt.
Reggel felébredt korán,
még a tegnap terheitől
és az álomtól egy kicsit mogorván.
A mozaikos járdára kilépett
az arcát a napfénybe mártva,
szívében vágyak és remények.
A Torosz bérceire nézett,
szürkés csillogását látta,
de vajon szívében mit érzett?
Közömbösen legyintő unalmat
a megszokott látványtól,
avagy derűt a szépsége miatt?
Mit gondolt a köveken taposva?
Midőn csendesen lépkedett,
reménykedve vagy aggódva
fürkészte szíve a holnapot?
Jó ember volt, vagy gonosz?
A múlt ködén át nem tudhatom.
De ember volt érző, gondolkodó.
Kétkedő vagy talán hívő,
dolgozó és szépet alkotó.
Valakit talán ő is szeretett
s az élet hullámain küzdve,
együtt nevelték a gyermekeket.
Létét a semmibe lehelte
s mára már emlékét is eltörölte
az idő, közönyösen befedve.
Hűvös mosollyal mesélnek róla a romok.
Mulandóságomon töprengve
a regéjükön gondolkodom.
S míg gyászolva az ismeretlent
a régmúlt emlékei között járok,
eszembe jutnak akiket szerettem.
Édesanyám sápadt arca dereng,
midőn halkan emésztette a kór;
pillantása a semmibe mereng.
“Vigyázz magadra kisfiam!”
hangja a szívembe hasít,
és arcomba vág a pillanat.
Anyukámat már nem ölelhetem.
Ő csendesen pihen, és könnyeimben
az emlékét fájóan őrizem.
Nem sokkal halála után,
mivel a magány sava marta,
lassan sorvadt el Apukám.
Lehajtom fejemet a merev
kövek között. Bár a Kedves
illata melegít, fájdalom tölti el szívem…
