A Zsolt Jankai felhasználó összes verse >>>
Megszólított egy ház
A faluban sétáltam egy kora este,
a csend nyújtózott az utcán
elégedetten, mint a cica teste
a délutáni szunyóka után.
Mentem, de magam körül semmit sem láttam,
befele figyelve céltalan mászkáltam.
Egy házat láttam meg, szegény már megkopott,
jól megtépázták a nyári viharok.
Az idő elég rendesen rátenyerelt,
sápadtan, mégis értelmesen figyelt.
“Uram, ha nem bánja”, szólított meg halkan,
nem tolakodóan, inkább csak zavartan.
“Tudna reám szánni egy kevéske időt.
hadd öntsem ki szívem, mielőtt
a falaim végleg összedőlnek,
és itt maradok csúfan, egy kupac szemétnek.”
Szétnéztem az utcán, de sehol egy lélek.
(Hirtelen bukkantak fel gyerekkori képek:
én is egy faluban nőttem fel, de másképpen volt nálunk,
ilyenkor lurkóként az utcán szaladgáltunk,
rúgtuk a bőrt, amíg az alkonyat
végképp el nem lopta a fény darabokat.)
Mivel mozdulatlan, dermedt némaságban
burkolózott minden, figyeltem a házra.
“Tudja, uram”, igen, pont így mondta,
régivágású ház volt, az illemet tudta.
“Tudja valamikor hófehér volt falam,
muskátli díszítette minden ablakomat.
A kert körülöttem…, most tessék csak nézni,
olyan dudvás bozót, be sem lehet lépni.
Nem így volt egykoron, kérem higgye csak el
díszelgett sok virág, illatozott eper.
A fák gondosan metszve, virágágy kapálva,
naponta szemléltem és elöntött a hála.
Most haldokolnak a fák gondozatlan,
így persze szegények, gyümölcsöt nem adnak.
A tetőm beázik, omlok, romlok, bomlok,
maga az utolsó kinek elmondhatom gondom.
Gyerekek játszottak mindig itt előttem,
az árokparton vígan kergetőztek.
Most csak néha ballag erre ember,
de az is kikerül, hisz már a gaz felver.”
Sóhajtása hűvös, meghitten elhaló,
látom elfogyott a mondanivaló.
Kicsit még állok ott, nincs szívem elhagyni
jó lenne valami
vigasztalót mondani.
De szívem elszorul, az agyam is tompa,
az enyészet az úr most a kis falvakba…
