A Zsolt Jankai felhasználó összes verse >>>
Levél és kavics
Egy levél a földre hullott
éjjel, mert tegnap nem volt ott.
A testén lassan sétálnak
a színek, és meg-megállnak.
A zöld már alig tántorog,
a sárga is csak sápadoz’,
a rőtesbarna dülöngél,
majd elenyészik szürkeként.
Hajolva a levélre nézek,
közelről csodálom a képet.
Nem bántom, hozzá sem érek,
hadd biztosítson menedéket,
(míg részei földdé nem válnak)
valamely apró bogárnak.
De nini, a levél alatt
egy kavics a földhöz ragadt.
Talán már régtől hever ott
s időtlenségről álmodott.
Egymás mellett érdekes páros:
A levél a mulandóságot
suttogja elhaló hangon:
“Immár végleg elalszom.”
S a kavics, mely egykoron
sziklaként trónolt hegyormokon,
az évezredek ködéből jőve
hirdeti örök jövőnket.
A nap lépeget az égen,
hogy a ködök mögé néha benézzen.
Fénye most halkan szivárog,
s melege is csak hunyorog.
Pihen a levél, alszik a kő,
ölébe vonja őket az idő.
A konokul hömpölygő folyó.
Hátán létünk egy kis hajó.
