A Zsolt Jankai felhasználó összes verse >>>
Benézett hozzám az eső
Benézett hozzám az eső, s mint az tőle megszokott,
ma is kifogástalanul jelent meg, ízléses volt és nyugodt.
Gyönyörű felhő üstöke szürkén libbent, csinosan,
egy két villámot tűzött bele díszként, finoman.
Cseppruhája, amint az várható, jól rendezetten
simult rá, a kényelmes eleganciát szerette.
Rám nézett, néma volt vizesen szürke tekintete,
amióta csak ismertem a beszélgetést sohasem ő kezdte.
Hallgattunk én úgy voltam vele
mit is mondjak a zápornak, aki úgy dönt, hogy nem cseveg.
Felállt, láttam, eldöntötte, hogy útra kel,
barátságosan búcsúztam tőle el.
De tétován rám emelte szomorkás pillantását
és elkezdte lassan a mondókáját.
„Nem bírnak engem erre az emberek,
akkor is szidnak ha nem esek,
és ha éppen Önöknél dolgozom,
akkor is csak a kritikát kapom…
A szárazságról csak én tehetek,
mert nem hozok elgendő vizet.
S miközben távoli tájakon gürizek
a lakásukba csinálnak mindenfélét az emberek.
Ámde, emelte fel leheletnyit a hangját komoran,
ha elkezdem itt munkám, legott mindenkinek kinti dolga van.
Ilyenkor indulnának kirándulni a gyerekkel,
vagy horgászni akarnak egy régi ismerőssel.
A kerti munka, ami eddig ráért,
rögtön kiált ásóért, kapáért.”
Hallkan beszélt, szinte csak motyogott,
majd felleghaját végig simítva szomorkásan tova ballagott.
