A Zsolt Jankai felhasználó összes verse >>>
A lázadó dió
A diók sorra koppanak a
diófa alatt vastagodó avarba.
Az őszi ég ma füstösen, mogorván
bámul. Fénytelen a táj.
Egy kis dió, bár eljött az idő
kapaszkodik, amíg van erő
és amíg van diónyi dióakarat.
Nem hagyja el az ágat,
mely rügyként szülte őt a szelíd
tavaszi égbolt meghitt
bárnyfelhőinek sima suttogása alatt.
Diónk úgy döntött itt marad.
Testvérei sorra,
megadva magukat a sorsnak,
elhaló kocódással zuhannak
s tűnnek el a szürke harasztba.
Majd a szél nagyúr egyik
-tán a legszemtelenebbik -
huncut táncú,
repdeső levél ruhájú
gyerkőce betoppan,
s diónk a földre koppan.
Ám ezzel még nincsen vége,
hiszen elbújik szegényke.
Anyja egykori szép zöld köntöse
szerteszét heverő rongyai fogadják örökbe.
S amikor a diófánk ajándékát a Kedves
kosarába gyűjti, reá nem lel.
Alszik a kert, a tél is bóbiskol,
néha felriadva, horkol.
Ködtakaró és ritkán némi porhó
alatt pihen a táj fázón.
S tavasszal a lázadó dió már nem alszik,
apró gyökereivel újra az életbe kapaszkodik.
