A Katalin Grécs-Bankó felhasználó összes verse >>>
Lélekhang
A temető csendjében a halál oly rémisztő,
Mint e zord, kietlen, köddel borított táj,
Lehulló levelekből avarszőnyeg terül el,
Vörös az őszi láthatár.
Gyertya lángja harcra kél, az őszi szél, ha belekap,
Sírok között lépdelve nyugtalanság fojtogat.
Az öreg templom tornyából hangos harang hangja száll,
Megtörve az esti csendet, megnyugvásra hol talál?
Egyszer majd, ha elmegyünk, megértjük, mit eddig nem,
A búcsú miért fáj olyan nagyon? A lélek tényleg végtelen?
Halottjaink ezt már tudják, béke lakik szívükben,
Szóljon ma egy ima értük, szálljon most az égbe fel.
A temető csendjében a halál nem is rémisztő,
Nyugodt, mint e köddel borított táj,
Lehulló levelekből avarszőnyeg terül el,
Vörös az őszi láthatár.
