A A. Stern felhasználó összes verse >>>
Az Ólomkatona
Az Ólomkatona hatalmas hátában áll,
a Tétlenség alattomos fullánkja,
mi örökmozgó férget olt,
mérges gondolataiba.
Széthordott avarba temetett szerelmek,
miket ilyenkor lenne jó előásni,
zálogházból kiváltani,
s velük, mégegyszer utoljára élni.
Halmokban áll a sok fohász,
de halott, hallhatatlan marad az Ólomkatona,
mert kárhozott, s beteg: gondolkozik,
és egyetlen igaz hullócsillagként esik majd apró-pici darabokra,
mert élettől nehéz feje, karja, s lába,
lassan süllyed a méregtavacskába,
melynek mélyén örökké kesereg,
hogy bánatában túl mély gödröt ásott,
s itt már nincsen áldozat,
fizetni sem tud már széthullott márványsoraival.
Éltében gondol az Ólomkatona,
megtört árnyalakokra,
s az arcukon hömpölygő könny-folyókra,
mik éjjelente elmossák az elhagyatott utcákat,
s gondol még futóhomokra,
kiszáradt mocsarakra,
hol ott ragadtak testvérei,
és az ezeregy oldalnyi papírhalomból szökkent,
láthatatlan világokra,
hol először megpihent Ő,
az álomból álomba menekült,
Mindenség szolgája.
