A ifj. Nagy László felhasználó összes verse >>>
A vérrel vívott csata
Halva, holott hiúság vére hajt,
Lábak tipornak szirmai felett.
Keresve az Urat végig engem akart,
S rámtalálva fáradtan mellém heveredett.
Regölni jövelt, az ódon pusztaság,
Nyeregbe szánta fiát a lovag.
Szilárdan állva meg az apai másság,
Miként szerethet egy megvetemedett?
Imák emelkednek az égi fátyolokig,
Míg apák vére küzd a fiakkal.
Béke az a vágy, az örökkévalóságig,
Mellyek szállnak az égi madarakkal.
Ostromnak várai, sárból verettek...
Szigór, s fegyelem a cölöp,
Mi egybetartja régóta a szeretet helyett
A megveszekedett világ porló romjait.
Hogy mit remélhet a felsíró magzat,
Kezében egy megfáradt embernek?
Vigasz mit remélhet tőle a régi rab,
S mégis csalódást vár, hisz semmire sem mehet.
A parányi szív mi dobbanva tikkad lassan,
Első lépésivel is már megbukott
Apja szemébe nézve felharsan...
Ha repülnék?... végre szárnyaidra hullhatok?
Dermedt sziklafal a jeges tengeren
Mit nyaldosnak a gyermeteg hullámok.
Koptatják a szilárd ráncokat, s néha megremeg,
De nem törhet meg, mert túl konok.
Küzdünk a vérrel mi elítélt a kezdettől.
Megbecsülés, büszkeség vágyai rajtunk.
Szabják, s formálják míg megérik a bőr,
S a nyaldosó hullámokból szikla lesz
.... mi új nemzedéket őröl.
