A Anita Tímea Zsámboki felhasználó összes verse >>>
Eltévedve
Pusztában járok én, ahol tán senki sem jár.
Kivetett magából a falu és utamra bocsájtott.
Fejemet leszegvehaladok a kijelölt úton,
arra ahol talán engem még valaki vár.
Órák és napok tellnek, a táj szigorubbá válik
és elnyel a távolság, s közben fárad a lelkem.
Kiabálok, torkom szakattából és azon merengek,
hogy hallja - e szavaimat valaki?
Sikolyom egyre csak távolodik és elhallkul,
fájdalommal veszem tudomásul, egyedül vagyok.
Szikes talajon járok, kiszáradt már-már megkövült talajon.
Itt semmiség nő, se fű, se fa
a nap bökdösi testemet szúrós napsugaraival.
Elfogyott az élelem és innom sincs mit
csontig hatoló fájdalommal küzdök szomjúságomban,
s megyek tovább előre
az orrom után nyugatra.
Mérhetetlen nagy puszta ahol én most járok,
még nyomát sem látom az életnek.
Itt csönd van, nyugalom, majd egy látomás,
tán egy gémeskút a messzeségben, de tova száll e kép.
Leestellik, megpihen a nap mögöttem,
hát úgy teszek én is, miközben
szörnyű éhínség mardossa gyomromat.
Lepihenek hát gondolataimal karöltve.
Elfáradt testem, mely egyre nehezebbé vált, most nem hagy nyugodni.
Egy kósza gondolat, ami átröppen az elmémen és csend,
mely magával ragad és megszabadít gyötrelmeimtől.
A természet teszi a dolgát, s talán egyszer találkozunk még.
