A Balla Sándor felhasználó összes verse >>>
Dobozok
(egy) varázsbuborék története
Lélegzik, s eközben színt vált. Lelohad, megdagad, összeesik, majd talpra áll. Savanyúból keserűvé, sósból édessé válik. Tapintása olykor szúrósan selymes, olykor bársonyos érdes. Egyszer forró és kemény, feszült és zajos, máskor hideg és csendes, nyugodt és lágy. Csak néhány jellemzője azoknak a buborékoknak, melyek minden létezőt varázslatos módon összekötnek és egybetartanak. Alakjuk, természetük és akaratuk pedig különös módon változik. Csodálatraméltó, amint mágnesként ural minket rejtelmes taszítóvonzásával. Egybe és szét. Egy lényhez több varázsbuborék is tartozik. Kívülről nézve mindegyik lényvilág egy felhő látszatát kelthetné, melynek a varázslatos elemei középen összefonódnak. Egyes buborékok időközben felszívódnak vagy kipukkannak, míg mások hatalmasra és fényesre nőnek, majd az egész felhőt beragyogják. A gyakori viharok ellenére minden felhő megmagyarázhatatlanul egységes volt. Senki sem értette, senki sem tudta, hogy miért. Talán ez tartotta egyben az egészet.
Az egyre értelmesedő lények azonban kevesellték az égi érthetetlenségnek a gyermeteg csodálatát. Nemcsak átélni, hanem megérteni is kívánták mindezt: nem tetszett nekik a fejetlen mesevilág. Dobozokat hoztak létre, hogy pórázon tartsák a buborékokban dúló önkényt. A dobozokat rendszerezték, mindegyikre más és más címkét ragasztottak annak reményében, hogy így könnyebben megérthetik a buborékok megfejthetetlen, állandóan változó fénypompáját. Bezárva már nem tudtak kedvük szerint változni, csakis annyira, amennyire a doboz engedte nekik. A lények közötti kapocs egyre mesterségesebbé, csomagoltabbá, irányítottabbá vált. Mintha a varázsfelhők is megváltoztak volna. Miután a buborékfonalakat a dobozolás folyamán szétbogozták, a felhők egysége megbomlott, így pedig valamennyi tünemény eloszlott. Így történt, hogy az egyik múló felhőből egy tündérszínű buborék pottyant ki, majd magára maradt. Benn, a sötét dobozban.
Az általa összekötött két lény idővel már csak annyit látott a kapcsolatukért felelős varázsbuborékból, amennyit a doboz látni engedett. Ezentúl az olyan változások, amelyek a dobozon kívülre kívánkoztak volna, mind bennrekedtek. De a buborékban tomboló önkény ennyi rabság után sem csitult. Hevesen próbálta természetét, alakját, akaratát követni ezek után is, állandóan küzdött a bezártság ellen. Olykor kitört, de a csomagba legtöbbször visszazárták. Szerencsésebb esetben egy másikba helyezték át: egy számára kényelmesebbe. Néha rendszeresen átcsomagolták: kisebbe, nagyobba, egyszerűbbe, giccsesebbe. De egy idő után, a napok, hetek, hónapok, évek elteltével már alig törődtek vele. Elfeledkeztek róla: mindenki a dobozra koncentrált. A buborék még mindig élt, de már másmilyen volt. Mint egy madár, melynek tollait letépték, szárnyait levágták. Többé nem volt képes a megújulásra: önkénye követésére. Már alig lüktetett. A színei kifakultak, az illata elillant. Tündéri bájától megfosztották. Már nem volt tüzes és jeges. Varázsa elmúlt: mindig ugyanolyannak tűnt. Belekérgesedett a dobozába.
A kívülállók ezt nem vették észre, mert a dobozra egyre szebb és szebb masnikat kötögettek. A két lényt már valami egészen más tartotta össze: a díszes doboz. Az eloszlott varázsfelhő helyén délibáb ékeskedett: mindig ugyanúgy mosolygott. Bár úgy tűnt, minden a helyére került, a dobozba zárt varázs eddigre teljesen megszűnt. Elfonnyadt és szétrepedezett. Felemésztette önmagát. Mindketten érezték, mindketten tudták. De már semmit sem tehettek. Nem akartak így meghalni: meg akarták gyógyítani kettőjük varázsbuborékát. Újra látni akarták a varázsfelhőjüket, melytől ragyogott az ég. Másoknak is el akarták árulni a titkot, de féltek. Iszonyatosan féltek. Tudták, amint kinyitják a dobozt, útjaik örökre szétválnak, mert már nem lesz, ami összetartsa őket. Érezték, hogy valamit elpusztítottak. Valami csodálatosan emberit. És eközben mindenki ünnepelt.
