A Balla Sándor felhasználó összes verse >>>
A nélkülöző
Eldobhatod magadtól, mint egy lerágott csontot, csakhogy ez a csont nincs lerágva: csupán épp mást vettél a szádba. Mást rágsz, miközben szépséged nyitjáról megfeledkezel: az értékekről, melyek körülrajongtak ezerrel. Minek másra figyelni, ha egy valami van a szádban, és azt is nehézkes lenyelni? Minek ezernyi vágy és szépség, a sok közös álom és emlék, a benned keringő milliónyi fénykép, melyek óvnak s emelnek téged… ha épp jól vagy – vagy csak nem annyira rosszul – ahhoz, hogy elővedd őket édességnek? Majd ha a valami a szádban a torkodon akad, majd ha a fagy hirtelen az orcádba fagy, rádöbbensz tüstént: egyedül vagy és elveszett, lassú halálra ítélt Önlény. Csendülnek a csengők, csörrennek a telefonok, zümmögnek a képernyők, repkednek a szavak, indulnak a mosoly- s barátkérő hadak; még az utcán is hallani tőled, amit már jó ideje soha: szia. Üres a száj, éhes a gyomor, gyötört a lélek, mely csak egy segítő kéz után lohol. Loholna, ha megmaradt volna egy szobányi is abból, melyből most egy mosolynyi is elég volna, melyért immár hajnalokon át állsz sorba. A nélkülözők szomorú sor(s)a. De már minden csak halvány foszlánya a régi éneknek. Valaki mégis lehajol érted; magához emel, szorosan átkarol, összeöltve megsebzett lényedet. Valakinek még fontos maradhattál. Nem tudja: ismét jön az ételszállító autó, s csak idő kérdése, hogy újra eldobd magadtól. Megszűnj a világnak: magadnak maradsz és a csalfa látszatnak, hogy csak vele ismét egy teljes egész vagy.
