A Juhász Henrietta felhasználó összes verse >>>
Föld lelke, a lelkek földje
Mondd, miért nem maradsz?
A szívemből egy darabkát magaddal ragadsz.
Légy még utoljára az enyém,
Hűvös és vigasztaló kisvárosi éj.
Ne bánts, hisz te vagy az élet maga,
Tiéd napjaim minden meghatározó pillanata.
Semmi, semmi nem pótolhat téged,
Átszőtte fényed egész lényem.
Fogsz te gondolni rám,
Egyetlen, igaz szülőhazám?
Gyermekkorom dédelgetett álomvilága,
A te létezésed foglalom minden imámba.
A füstfelhő, ha körülölel, megfojt a szaga,
Nem látszik az ég milliónyi csillaga.
Kívántam én tőled, ó, mennyi okosat és szépet,
A hullócsillagok hada, küzdenek vágyaim érted.
Pusztít a gondatlan emberi kéz,
Minden gonoszságot előidéz.
Játssz még, játssz a kacér gondolattal,
Hogy bírj majd a tomboló indulattal.
S bár kitörni látszik elsöprő lényed,
Föld anyánk ki fogja hát megóvni szíved?
A fiatalok, a vének, ismeretlen ismerős emberek,
Nyújtsatok nekem is bíztató kezet.
Itt akarok élni, itt akarok küzdeni, de kifut alólam a talaj,
Az iszap ezernyi végetlen sorsot maga alá takar.
Vörös szőnyegen ballagnak a gazdagok,
Elnézik, hogy a szegények siratják a holnapot.
Éljenek az okosak, éltessétek őket, húzzunk álarcot,
Nevessetek, mert mi keresztülnézünk rajtatok!
Nem kell a szánalom, az adakozó kéz,
Ha csupán egy hazugság az egész.
Kellj fel lelkes elme! Ne élj többé a mának!
Vérlázító dalokkal felelj a csalfa világnak!
Dalod az égbe száll s ott igaz hallgatókra talál,
Dolgozz, küzdj, élj, ahogy megíratott, s békére lelsz talán.
