A Richárd Rácz felhasználó összes verse >>>
Édesapám
Gyerek vagyok.
Játszottam.
Elfelejtettem valami fontosat.
Talán olyan munkát, ami nem is kisfiúnak való.
De elfelejtettem. Tény.
Csak játszottam.
Valószínűleg még nagyobbat rántott rajtam, amikor
édesapám pofonja csattant csontos pofámon,
mint normálisan máskor.
Mert játszottam.
Aztán jött a parancs: “Most akkor hozz be bodzavesszőt!”
Tudtam mi jön.
Készítettem a lelkemet és gyűrve húztam pólómat a nadrágomba,
hogy később érje a verés közvetlen a hátam húsát.
A novemberi köd eláztatta a bodzafát.
Így jobban sújt és tovább tart minden ág.
De nincs már kedvem szárazabbat keresni hogy gyorsan eltörjön hátamon.
Inkább legyünk túl rajta, majd feszítem az izmaim, úgy lepattan rólam minden ütés,
és minél hamarabb kezdi el, annál hamarabb gyógyulnak a sebeim.
Már nem nézek fel rá ahogy belépek.
Mint egy hős lovag -aki az előbbi meséből itt maradt- ajánlom fel ütésre a választott vesszőt.
Pozícióba ránt erős karjával és érzem hogy lógok, csüngök a világ gravitációján.
Ahogy egy futó, úgy látom a célt.
Ahogy egy futó az utolsó két perc végét.
Most nem fog fájni.
Már óriás vagyok, és nem fogok érezni semmit.
Tudom.
Az első csattanás hólyagcsíkot szakított a hátam alján.
Jajj.
Jajj. Jajj! Jajj.
Nem vagyok lovag.
Mindent érzek. Újra emlékezem tisztán az előző verés elfelejtett véres fajdalmára.
Sisteregve kapadozok minden ütés helyéhez. A pólóm elárult.
Apa ne. Apa ne. Apa ne. Apa ne.
Kapálózok lógva rugdalózva mint akit felakasztottak egy gerendára épp.
Apa.
A puha bodzaág minden sújtásra átölel és a vége véresen vágódik,
csapódik gyerekbordáim közé.
Aztán a húzófázisban a sebhurkába horzsolja puha zöld háncs-morzsáit.
Kapadozok, mint aki a halál elől menekül,
de gyerek vagyok.
Forgok.
Sohasem tudom merről jön a következő csapás.
Apa ne. Apa ne.
Lógok és egyre nehezebb akarok lenni, hogy ne bírjon tovább tartani,
hogy átessek a Föld másik oldalára és a hűvös vizeshomok sárral hűtse égő sebeim.
Forgok rugdalózva a földön, mint az elvágott nyakú kölyökállat.
Apa. Apa. Apa. Apa.
Taknyom csapódik az arcomra és a könnyemben oldódik, hígul, szétterül.
Senkise szól már semmit.
A combra meg kerül
néhány strigula, hogy teljes
legyen a minta a testen.
A hátamra kereszt, aztán rács
Szétnyílik és elszakad az ág.
A bodza megszán. Lovag.
Még kettő és vége.
Egy célom van már csak:
Hűvös agyneműben hűteni csípős sebeimet, és újra álomba sirni magam.
