A Magyar Gréti felhasználó összes verse >>>
Kín, ami szépen lassan felemészt
Mikor hetek, hónapok óta álmatlanul fekszel,
S hatalmas, üres, fekete lyuk tátong tebenned,
Csak akkor érzed azt, mint én, ne mondd addig,
megértem.
Mert bizony, annyit se érsz, mint szar, mások szemében.
Nagyon hiányzol, bár lelkem egy darabját vitted el.
Azt mondtad, szeretlek, s feleslegesen hittem el.
Most is párnáim között fekszem pulcsid ölelgetve.
Próbálok élni, boldognak látszani, bár szenvedve.
Kevesen vannak, kik mosolyomban látják könnyeim,
Igaz barátok, kiknek nem kell szívem kiönteni.
Mindenhol csak téged látlak, te jársz buta fejemben,
Bármit mondasz vagy teszel, nem vagy kevesebb szememben.
Mert én, ó, én voltam a részeg, gyenge, ki hibázott,
De téged szeretlek, s te vagy egész világom.
Te azt hiszed, élvezet s móka volt mással lenni?
Arra gondoltam, milyen jó lenne ajkad érezni.
Ó, a legrosszabb, kínok kínja, maró bűntudat,
Te is látod kettőnk számára a csapdás, szűk utat?
És itt zokogva, mint világát nem tudó óvodás.
Egy üzenetben, két szóban fájna, rohanok hozzád.
S száz év múlva, mikor nem leszünk több, por és hamu,
Leszünk-e olyan erősek, hogy minden megold szavunk?
Két büszkén fénylő márványkő, kik valamiért egy sír.
Lelkek, kik elkéstek, mert egymás nélkül túl nagy a kín?
