A Babos Bendegúz felhasználó összes verse >>>
A titok
Sötétbe hajlik a ráncos kéz,
Elernyednek a fáradt izmok.
Öreg a test, fiatal az ész
Keresi még az örök titkot.
Forgolódok a puha ágyon
És a keserű csend ordít rám.
Szemem elől elfut az álom.
Nincs más, csak a megszokott magány.
Fürkészem az eget, keresve
Őt, a legfényesebb csillagot
Úgy beleszoktam a sötétbe,
Hogy nem vettem észre a napot.
És tudom mily kicsiny életem
A hatalmas világgal szemben,
Ám társ híján legnagyobb terhem,
Mit egyedül kellett cipelnem.
Az út hosszú és göröngyös volt,
A hajcsárt is hajtja valami.
Árnyékom egyetlen barátom,
Hogy legyen mivel világítani.
Hirtelen megérint valaki.
Végigsimítja kemény arcom.
Gyönyörű! Nem lehet felfogni!
Felé nyújtom elgyengült karom.
Teste oly puha és gyógyító.
Legyőzi a magány-fertőzést.
S legnagyobb hatalommal bíró,
Uralja a testet és az észt.
És szeme szép lelkének tükre,
Mely tisztább a friss forrásvíznél.
Zölden csillog benne értelme;
Okosabb, szebb Aphroditénél!
Felemelkedik az erős kéz;
Melegség járja át az izmot;
Az erekben felpezsdül a vér;
Nem értem, csak érzem a titkot.
