A Lájer Konrád felhasználó összes verse >>>
A menedékház
Sötét fátylát lerázta volt az ég,
eljöttem kicsit a nagykorú erdőbe,
hol szabadon nő a sok fa még,
kicsinyek és öregek, mindegyik más,
de rám lehelt már a vén nap vége.
Visszafelé kitett gerincen
fényben úszó hegyeket nézve:
csúcsokat, tarajokat, sarkos platókat,
hiányzott sajnos a fényképezőm,
pedig tisztán látszott távoli lejtőn
egy középkori város tömör képe.
Tűzvörös háttéren tiszta vonalak
játszottak, csakhogy a távolban baloldalt
félredőlt kékes fekete felhő
sötétebb felével közeledő.
A gomolygó hegyekben görögtűz előtt
kék vonalat írt az első villanás,
izzik a derengés, zengő égre dőlt
toronyból visszatérve a sötét padlás
bedőlt.
Aranylépcsőkön haladok alá,
ahol álmok és vágyak háza nőtt,
végig egyedül, de mint ha nézetünk
huzattól remegő függöny mögött,
csattanó nyíllal ugyanoda érkezünk.
