A Lájer Konrád felhasználó összes verse >>>
A kégli
Felépült a kastély, észre se vettem,
hová homályos időkben vetődtem.
Nincs vezetve villany, csak sóhajt
ablakon át a holdvilág hosszú árnyat.
A kégli bővül, szépül, száll az idő nyila,
kamrából terem nyílik, teremből kamra,
sírterem, sírkamra,
síri csend, csak én sírok a halálon túlra.
Egy bagoly belerikolt az éjszakába,
kipattanó ablakon szárnyak suttogása,
s jönnek ők, akik elmentek,
a már nem szerető emlékek,
testük sápadt holdfény-lehelet,
nevetünk, visszhangzik a mennyezet.
Mindkét nagyapám, nagyanyám,
apósom, nagynéném, nagybátyám, apám,
letűnt társam és cimborám,
unokatestvérem lyukas fejjel titkolózik,
s a sűrű sötét sejtelemben felhangzik
madárcsőrt a madárhúsba vájva,
ritmusra rikoltva az Odaát dala.
Ellenállni mi már nem tudunk,
két kézzel kézbe kapaszkodva körtáncot írunk,
mint nyakunkon a koszorú kék betűkkel,
cirkalmasan, kit hány éve temettek el
(az enyémen még kitöltetlen e hely)
a láncpergés gyorsan, gyorsabban halad,
míg el nem szakít a gyilkos pirkadat,
de épül-szépül a tartam és a kégli,
ha helyét a házban új lakó kéri,
hova húznak egyre több kiszakadt kötéllel,
egy tiszta tűzben égő hűvös hajnalon hamvad el
az utolsó visszaút…
