A D.Tamara felhasználó összes verse >>>
Búcsú Nagyváradtól
Összeroskadtam. Összeroskasztasz.
Nem tudom megmagyarázni,
De nem is akarom.
Így volt jó,
Azért azt tudom.
Mindenki bele akar szólni ebbe,
De csak ideig-óráig hagyom.
Tudod, azok a kis semmiségek,
Mikor hagytad, hogy utcáidon kedvesen nézzek,
Nekem nem voltak semmik.
Valamik voltak.
Szerettelek érte.
Szeretlek még mindig érte.
Amikor hagytad, hogy séta közeben,
Véletlenül falaidnak ütközzem,
Még azt is élveztem.
Annyira valódi vagy mindeneddel együtt.
Hiányzol.
Hiányoznak a „valamilyeink”.
Vicces, hogy beszélek neked, pedig néma vagy.
Bár lehet fájna, ha szólásra nyílna ajkad.
De lehet az is jobb lenne, mint ez a néma csend.
Szerettem, mikor parkjaidban fádnak egy ága megreccsent.
És amúgy sincsen semmim már,
Váltam földön futó hajléktalanná.
Már csak ez az írás az enyém,
De valójában ez sem.
Ellopták kezeim mint tollpihéket,
Mint mikor madár szárnya rebben.
Este, a szomorú szélben nem maradt meg egy sem.
Tudod próbáltalak nem szeretni,
De nem ment.
Ez az egy ami mégis megmaradt.
Kivirágoztatsz mint eső,
Halottaknak sírjukat.
Tudom, egyszer minden szép lesz.
Ebben bízok,
Bennem örökké élhetsz.
