A Décsy Lászlo felhasználó összes verse >>>
A sebzett hársfa
Kitaposott ösvényeken sáros utamat járom,
Nap gyöngyözi homlokom de néha úgy érzem fázom.
Virágtalan fák, tüskés, bogas bokrok,
saját lábam nyomát taposva folyton- folyvást bolygok.
Fáradt tekintetem virágos lanka felé száll,
hol tavaszi szélben hajladozó hamvas levelű hársfa áll.
Ismerős a felőle áradó illat, ismerős a susogás,
mit koronáján átsuhanó szél a fülembe muzsikál.
A seb mit egykoron megtévedt késem kérgébe vájt,
az idő elmúltával látszólag begyógyult már.
De időről időre nedve még sebéből kicsordul,
mikor a virágos nyár hűvös őszbe fordul.
Megpihenek árnyékában, törzsét átölelem, nyugalmat remélve,
tán röpke gyógyír is lesz ez hosszan gyógyuló sebére.
Megörvendezteti lelkemet, szívemet illatos virága,
Feltölti megfáradt testemet gyógyító energiája.
Enyhén foghatom virágborította ágát,
de csak rövid időre élvezhetem lombja nyújtotta hűs árnyékát.
Virágának illatos teáját nem szürcsölhetem,
mert e mámoros illatot árasztó virág nem nékem terem.
Elbúcsúzom kedves fámtól utamat folytatom,
bízva, titkon remélve, hogy szebb lesz a holnapom.
Földbe süppedt lábam nyomát követve még visszanézek,
tél múltával tavasz táján, úgy érzem, majd ismét visszatérek.
