A Ferencz Zoltán felhasználó összes verse >>>
Kősorsban
Ha éppen nem történik semmi az utcán,
embernek nyoma sincs, ballagok némán.
Nyakam behúzom, a hideg ne fusson végig a hátamon.
Tél van, kissé havas, a járdán a köveket bámulom.
Az egyik kicsi, de ép és erősnek néz ki,
a másik átlagos, a harmadik kissé púpos.
Amott egy nagy, lapos, szélein gazdagon mintázott,
de van olyan is, amelyik egyszerű és elnyomott.
Biztosan fáznak, mert egymáshoz bújnak,
köztük vékony csíkok vidáman táncolnak.
Rendezett sorokban, porosan vacognak,
messze a tavasz, sokan a jég alatt szunnyadnak.
Kedves emlékeim jönnek elő lassan,
városok, falvak utcái, ahol megfordultam.
Patinás kis kockakövek, ikrek lehetnének,
kemény munkával alkották mesteri kezek.
Olyan is akad közöttük, melyeket
fogságban fejtettek elítélt fegyencek.
Egyik rácsos és durván kidolgozott,
a másik márványból van, finomra csiszolt.
A központba kerülnek a legszebbek,
azért oly díszesek kiváltképp a főterek.
Formás alakzatokba tömörülnek össze,
fonódnak egymásba, mint a fiatal életek.
Minden kő az utcán néz és figyel minket,
hasonló a sorsuk, mint nekünk, embereknek.
Együtt színes csak igazán az élet, összetartozunk!
Egyenként csak szürke térkövek vagyunk.
Szombathely, 2017. január 24.
