A Weldon Attila felhasználó összes verse >>>
Zsófinak
I.
Bűneimért kirótt ár,
hogy számomra már
minden egyes pillanat
érted megtett mozzanat?
Mért akarlak? nem tudom,
mindig Rólad álmodom;
forrong bennem, lángol vér,
ajkam csókot Tőled kér.
Próbáltam már sokszor futni
s gondolatban messze jutni...
nyugtom nincsen, sosem lehet:
szívem csakis Téged szeret.
Lángba borul testem-lelkem,
csak Rád gondol fájó szívem
s újra itt állsz, kacagsz, nevetsz,
gyöngyhajaddal játszva csevegsz.
Mért kell csókod? nagy talány,
tekinteted rám se néz!
Te vagy nékem az a lány,
kinek arca megigéz;
tested olyan szép látvány!
s elolvadok, mint a méz...
Menedékem csend s magány:
vigasztaló, áldó kéz.
Szépségednek nincsen mása:
semmiféle huncut lányka
utol Téged biz' nem érhet!
Fiú Nálad többet kérhet?
Túlhevülve képmásodtól
egyszerű már verset írni:
könnyen száguld penna és toll
(sokkal jobb, mint fekve sírni).
Ó, milyen csodás! olyan szép
e Rólad formált téves kép!
Rabja lettem egyszerűen
s szeretem most kényszerűen...
Kár, hogy csupán álomkép,
nem valódi, bármily szép;
forró vágy hajt, önző álom,
magammal ezt mért csinálom?
Reád nézve veszély vagyok,
innen futnod volna bölcs;
magányomban megmaradok...
táskát, ruhát, sapkát ölts.
Fussál gyorsan, űz a fagy,
ne bántson, hisz oly szép vagy -
hagyjál engem, ne maradj,
búcsúcsokot, azt se adj!
Menj hát, vár Rád fényes jövő...
(olvasok majd Csokonait:
összerakja széjjel eső,
fáradt lelkem darabjait.)
... látod? ott van, hív a fény,
ott, hol vár Rád más legény.
II.
Képed kísért minden percben,
rám néz folyton, nyúz a csendben,
nincsen kiút - hisz fejemben,
véremben folysz s mindeközben
tudom, Nálad minden rendben.
Porszem vagyok életedben,
gondod reám, tudom, nincsen.
Ne is legyen. Különc vagyok,
nem ért senki más, csak Isten
s teret másnak nem is adok.
Csak Neked!
III.
Versre sarkallt csillagszemed,
ezért írtam új levelet.
Szívem felsírt, lelkem szakadt,
magányomból új dal fakadt.
Megértem, ha eldobod,
széttéped vagy felgyújtod,
tedd hát ami jó s helyes,
e levél úgyis röhejes:
hősszerelmes ömlengések,
hamis rímek, töprengések!
Hátha mégis hasznát veszed,
padba rakod, félreteszed:
bontsd fel, mikor nincs barátod,
tán egy sorom jónak látod
s téli napon vigasz lehet:
van még, aki Téged szeret!
IV.
Érted kiált kapzsi szívem:
,,Tőled egész bús életem!"
Lelkem mondja: ,,Ne hallgass rá,
ne válj gyötrött gályarabbá!"
Szívem mégis újra legyűr,
testem-lelkem szolgája lesz,
betömődik minden kis űr
s Téged ismét múzsává tesz.
Éjjel-nappal Rád gondolok,
fájó szívvel verset írok.
Űz a magány, űz a bánat,
Veled viszont ez sem bánthat:
megvéd forró tekinteted,
búm és bajom megszünteted.
Mióta a múzsám lettél,
velem jöttél, ittál s ettél.
Édes álmok, drága ihlet!
Sóhajomból ritmus így lett.
Veled töltöm minden estém,
oly szép így a komor béke.
Nem fog rajtam pesti agyrém,
Te vagy lányok, múzsák éke!
Hogyha tudnád, hányszor sírtam,
vigaszverset mennyit írtam,
megkeresnél s megölelnél.
Jó szíved van, nem nevetnél.
Ám az enyém sosem lehetsz
s nem haragszom, hogy mást szeretsz:
nekem az is égi áldás,
hogy álmomban velem nevetsz.
Tőled saját lábam vitt el,
pedig Tiéd lennék, hidd el -
nincsen másom, soha nem volt,
engem még lány nem is csókolt.
V.
Hogyha mindezt elolvasnád
s azt kérdeznéd: ,,Mért nem maradsz?",
tőlem ezt az öt szót kapnád:
,,Nálam tél van, Nálad Tavasz!"
Sétálni ha támad kedved,
járda leszek talpad alatt
s eltakarom bársony tested,
hogyha ruhád már nem maradt.
S lehet, szíved másba rejted,
lelkem mégis szóra bírtad.
Egy könnyedre százat ejtek,
még ha nem is értem sírtad.
S majd ha engem elér vesztem
s Te lányod első szavát hallván
száz kis csókot ültetsz arcán -
én a sírba vígan fekszem.
VI.
Itt az idő, útra kélek,
vándor vagyok, magány fia.
Kerülj engem, amíg élek,
Isten áldjon, Szűcs Zsófia!
