A SzKirián felhasználó összes verse >>>
Zsoltárféle
Húsz éve már a percnek, amelyről
azóta minden perc szól,
s amely köré mindegyik őszünk
újabb évgyűrűt rajzol.
Mesék és árnyak sűrűjéből
kék ösvények vezettek
szelíd, erős kezedhez,
és ujjaink fonata
úgy simult egybe,
mintha kezem kezednek
folytatása lenne.
Azóta hozzád visz, feléd tart
minden szándékom. Minden vágyam
csak egy irányt tud, s mint folyó, fut
tengerré lenni. Drága Társam,
felemeltél, hogy látva lássam
az élet homlokát.
Ilyenkor öltöznek a lombok át
zöld sejtelemből
bizonyság aranyába,
s úgy fénylik át a léten az öröm,
mint holdsugár a lenge függönyön.
Szavaim, mint lassú kis csigák
előbújnak biztató szavadra
törékeny rejtekükből,
félénken tapogatózva,
és olyan jó beszélni
veled, mint háborúból
a csend tavához érni
és ringani a csenddel.
Értő szerelemmel
bontasz ki önmagamból.
Tudom, nehéz, mégsem haragszol.
Szívem tükrében nézz magadra,
homályos képpel meg nem csallak:
lelked úgy áll ott jegenye-szépen,
ahogy az Istennek megvallak,
mikor a csillagok közt ballag.
Szívednek meg merem mutatni
arcom, titkom, csodám és könnyem,
mert nem engedsz félni.
Hogyan köszönjem?
Már nem hunyom le szemem, hogy eltakarjam.
Tekintetedben otthonra lelt bizalmam.
Mi nem fogadkozunk, nem ígérünk,
mi minden távolban egymásig érünk,
akár a bolygók lágy rezgései.
A mi szerelmünk oly természetes,
öröktől fogva végtelent keres.
Kísérje áldás halk lépéseit,
és legyen még, legyen még akarat,
mely bennünk munkál, vet és arat!
Rózsák illatában mit nekünk tövis!
Legyen meg az akarat a tiszta égben,
és azonképpen itt a földön is!
